A kötet átfogóan mutatja be a magyar jogbölcseleti gondolkodás egyes nagy korszakait a "kezdetektől" egészen az 1989/90-es rendszerváltozásig. Elméleti jogi gondolkodásunk legjelentősebb korszakai szervesen illeszkednek az európai juriszprudencia fejlődéstörténetéhez. Ugyanakkor tényként lehet megállapítani, hogy a 20. század elejéig, a neokantiánus jogfilozófia megjelenéséig, az aktuális mainstream irányzatok elterjedésében időbeli megkésettség tapasztalható. Az elmúlt századfordulón bekövetkezett változások eredményezték, hogy a hazai jogbölcseleti gondolkodás szinkronba került az európai és nemzetközi áramlatokkal. A korábbi, kizárólagosnak tekinthető osztrák és német hatással szemben szélesebbre nyílott a magyar jogbölcselet orientációs horizontja, így a diszciplína legjelentősebb művelői közül egyre többen támaszkodtak az angol szakirodalmon túl a kortárs olasz, francia, vagy éppen amerikai szerzőkre. Ennek következtében a 20. század első felében jó néhány hazai jogbölcselőnk a tudományterület nemzetközileg számontartott képviselőjévé vált. A második világháború után, a "fordulat évét" követően a magát marxistá(-leninistá)nak nevező (állam- és) jogelméleti szemléletmód uralkodóvá válásával az organikusnak mondható fejődés törést szenvedett, és négy évtizeden keresztül hegemón módon meghatározta az elméleti jogi gondolkodásunkat. Az 1970-es évektől lehetünk tanúi annak, hogy a korabeli magyar jogelméleti gondolkodók közép- és fiatalabb nemzedéke felismerve a modern jogfilozófia nyújtotta lehetőségeket, a szocialista normativizmus helyett fokozatosan új tájékozódási irányokat keresett.