A végső háború után, a két teljes éven át tartó nukleáris tél alatt, amikor a milliótonnányi lebegő por eltakarta a napot, a földet vastag hó borította. A háború túlélői között aratott a halál. Megfagytak, éhen haltak, vagy egymást ölték a konzervekért, a hó alól kiásott tetemekért. Ha emberé volt, talán nem ették meg, de nem mindenki válogatott ennyire. A hatodik esztendőben tisztult ki végleg a levegő, hullottak le az utolsó porszemek. Beköszöntött az ultraibolya tavasz, és rettenetes erővel felragyogott a nap. A lilásvörös, szemeket kioltó, a bőrt húsig perzselő, gyilkos nap. Az élet több évtizedes vajúdás után alkalmazkodott, megújult, ugyanúgy, mint az emberek, ám ennek nagy ára volt...