„Az az elmélet, mely szerint romlottnak, deviánsnak vagy degeneráltnak tartjuk őket, egyrészt minden bizonyítékkal szembemegy, másrészt a normális emberi viselkedésen kívül helyezi őket, így egyfajta felmentésként szolgál mindannyiunk számára a múltban, a jelenben és a jövőben.”

Vajon miért vállalt részt annyi német a Harmadik Birodalom bűneiben? Hogyan váltak Hitler támogatóivá és miért követték őt szinte a végkifejletig? A nácikat túl sokáig állították be úgy, mint pszichopaták vagy bűnözők gyülevész hadát. Richard J. Evans, a jól ismert történész ebben az igen jelentős, új művében a közelmúltban napvilágra került temérdek bizonyíték felhasználásával megkísérli eloszlatni a mítoszokat és legendákat a Harmadik Birodalom személyiségeiről és egy valóságosabb képet festeni a náci elkövetőkről mint olyan emberekről, akik ijesztően hasonlítanak ránk.

Evans friss és gyakran felkavaró új portrékat készített a náci Németországot létrehozó és kiszolgáló férfiakról és nőkről. Magával Hitlerrel kezdi művét, majd bemutatja az olyan vezető személyiségeket, mint Göring, Goebbels és Himmler, aztán Hitler parancsainak kikényszerítőit, köztük Eichmannt és Heydrichet, továbbá a propagandistákat, köztük Leni Riefenstahlt, végül az olyan alacsony szintű elkövetőket, mint a hírhedt Irma Greese és a kevéssé ismert szimpatizánsokat és útitársakat, akik számtalan módon segítették a nácik uralmát.

A Hitler emberei hátborzongató, briliánsan megírt mű, amely segít megérteni az olvasónak a Harmadik Birodalom felépítését és működését, továbbá azt, hogy meddig képesek elmenni egyesek, amikor az erkölcsi korlátok többsége eltűnik.

„A náci rezsim olyan keretet teremtett, amely – különösen a háború alatt – más körülmények között elképzelhetetlen tettek elkövetésére ösztönözte híveit. A rezsim először is teljes embercsoportokat dehumanizált, beleértve az elmebetegeket és a fogyatékosokat, a szlávokat, a cigányokat, a kisstílű bűnözőket, az „aszociálisok”-at és a „munkakerülők”-et, és mindenekelőtt természetesen a zsidókat, majd „az erőszak olyan eszközeit bocsátotta hívei rendelkezésére, amelyek általában a legtöbb ember számára elérhetetlenek”. Felborította a normális időkben minden emberi társadalomra jellemző erkölcsi korlátokat, és a rezsim a gyilkosságot, a kegyetlenséget, sőt a szadizmust és a kínzást is legitimmé, sőt elvárttá tette azok számára, akik neki dolgoztak. Amikor 1945 után helyreállt a normális erkölcsi értékrend és viselkedés, az elkövetőknek nem okozott nehézséget a békeidők társadalmába való visszailleszkedés. Az egyéni pszichológia részben magyarázatot adhat arra, hogy egyesek miért vetették bele magukat nagyobb lelkesedéssel az erőszakba és a pusztításba, mint mások, vagy néhányan miért lettek bizonyos fokig szadisták, de arra nem ad magyarázatot, hogy az elkövetők közül miért csupán néhányan utasították vissza a tömeggyilkosságokban való részvételt, noha az ezt az utat követő elenyésző kisebbség számára bizonyíthatóan nem állt fenn a börtönbüntetés vagy a halál kockázata.”