Reviczky Gyula (1855–1889) az 1870-es években fel­lépő költőnemzedék tagja. Finom lelkű, mélyen érző, nemesen gondolkodó lírikus volt, a sors üldözöttjeinek és a világ kitaszítottjainak bánattal és tépelődéssel vívódó poétája. Szomorúságának megható hangon adott kifejezést, élményeit lágyan zsongó dalokban örökítette meg. Boldogtalan ifjúságának sötét árnyai végighúzódnak költészetén. Idealista volt, magához szerette volna ölelni az egész világot.
Szerelmi lírája a bánatos visszaemlékezés költészete, a múlt siratása, a szépség elhervadásán érzett keserűség dallamokba öntése. Az emlékezet és a lemondás hangja sokszor megzendül lantján.
Schopenhauer filozófiája erős nyomot hagyott líráján, erről tanúskodik a Schopenhauer olvasása közben című verse. Nem vált egészen pesszimistává, az életet minden nyomorúsága ellenére is szerette, de a maga vigasztalanságáról keserű szívvel szólt.
Hite nem rendült meg a Gondviselésben, Isten akaratába belenyugvó, áhítatos költeményei a magyar vallásos líra jelentős darabjai. Világnézete keresztény; a hívő lélek alázata éppen úgy él lelkében, mint az Istenbe vetett végtelen bizalom. Vallásos érzéseinek összefoglalását az Imakönyvem című versében olvashatjuk.
Nagy gonddal dolgozott, rímes jambusait hosszasan csiszolgatta, lírai kompozícióinak kerekségére aggodalmasan ügyelt. A szimbolizmus, a modern irodalom jelentős előfutára volt, nagyságát és jelentőségét halála után ismerték fel igazán.