A 2000-es évek második felében ismertem meg személyesen Szirtes Tamást. Akkoriban szerepet vállalt egy tévés tehetségkutató műsorban, én pedig a tévécsatorna munkatársaként dolgozhattam vele. A közös munka során, az együtt töltött idő alatt éreztem, hogy az a típusú ember, akinek jó a közelében lenni. Akinek páratlan műveltsége, szabad, alkotó szelleme, barátságos lénye beragyogja a környezetét. Persze akkorra én már a zenés színház világa felé is nyitott színházrajongóként, műkedvelő kritikusként számos rendezését láttam. Prózait és zenéset, kis- és nagyszínpadit egyaránt. Egyik első színházi élményem, amire ma is emlékszem, a Kean, a színész volt Haumann Péterrel a főszerepben, valamikor az 1980-as évek második felében, és a mai napig szívesen idézem fel azt a legendás Cabaret-előadást, amelyben Paudits Béla, Psota Irén, Garas Dezső, Básti Juli és Für Anikó remekelt. Színházi szocializációmnak, talán véletlenül, talán nem, fontos alakja lett ő. Az elmúlt közel húsz évben megmaradt közöttünk a kapcsolat, és úgy alakult, hogy sokat beszélgettünk. Főként én kérdeztem őt, de olyan is történt, hogy neki voltak kérdései hozzám. Inspirált az a szenvedély, az az elhivatottság, az a kíváncsiság, ami alkotóként és színházigazgatóként jellemzi. Beszélgetéseink során egyre élesebben fogalmazódott meg bennem, hogy Szirtes Tamás színházi tudásával, filozófiájával, ismereteivel, gondolataival és személyes élményeivel a magyar színházi világról, amelynek több mint félszázada egyre fontosabb szereplője és alakítója, egyszerűen nem teheti meg, hogy mindezt megtartja magának. Nem egyszer szembesítettem ezzel a meggyőződésemmel, ő pedig a rá jellemző udvariassággal, mosolyogva csúszott ki a kezeim közül újra és újra. Szinte észre sem vettem, és már rég másról beszélgettünk. De a gondolat nem hagyott nyugodni. Időről időre szóba hoztam a dolgot, és felvetettem neki, hogy készüljön róla egy könyv. Őszintén szólva csodálkoztam is, hogy korábban ilyen nem született. Túl többkörnyi kedves hümmögésén, mentő ötletem támadt. Azt javasoltam neki, hogy csak beszélgessünk úgy, ahogy szoktunk, én talán többet kérdezek majd, és ott lesz velünk egy diktafon is, írok ebből egy szöveget, amire ő simán mondhatja, hogy nem kell. Hogy mégse legyen könyv. Gondoltam, ha hosszú órákat, összességében napokat beszélgethetek Szirtes Tamással „feleslegesen”, az nekem már megéri. És ha végül mégis lesz könyv, az a bónusz. Az elmúlt egy évben gyakran felkerestem az Erzsébet körútra néző igazgatói szobájában, faggattam és hallgattam őt, beszöktem a próbákra, néztem számos előadást, figyeltem, hogyan dolgozik, hogyan működik, hogyan él a Madách Színházban, amely több mint öt évtizede a munkahelye. Beszélgettünk a színház és az élet nagy kérdéseiről, tanítókról, tanítványokról, színészekről, szomorú és vidám dolgokról. Sokat nevettünk, és sokszor elgondolkodtunk. Volt, hogy éreztem, kész válasza van néhány kérdésemre, de nem egyszer sikerült olyanról faggatnom, amin töprengenie kellett, és talán néha arról is beszélt, vagy legalábbis szeretném ezt hinni, amiről másnak korábban nem. Sokat megtudtam ezekből a találkozásokból. És közel sem csak a színházról. Tanultam tőle az álmok megvalósíthatóságáról, az önreflexió fontosságáról, de még a szerelem mindenhatóságáról is. Lenyűgözött csillapíthatatlan tudásvágyával, legyőzhetetlen, újító szellemével, kedves bölcsességével. Régóta tiszteltem és kedveltem, de mire ez a könyv elkészült, azt hiszem, megszerettem őt. Hálás vagyok neki, hogy bőséggel adott az idejéből és a figyelméből. Ezzel a legtöbbet adta, amit egy mester, egy barát adhat. Amint látható, a könyv végül elkészült. Remélem, sikerült jól átadnom, amit elmondott nekem. Ő, Szirtes Tamás.

Rényi Ádám