Zrínyi, Budapest, 1975
340 oldal · keménytáblás · Fordította: Moller Pál

"… ​A parancsnok is karabélyt kér. Még az orvos is, akit pedig hippokratészi esküje arra kötelezne, hogy minden embernek segítséget nyújson, fegyvert ragad, és lövi a vízben vergődő hajótörötteket.
A fedélzetről leszűrődő pokoli zajra a főtechnikus is megjelenik a hídon. De a lövöldözéstől megrészegültek közül senki sem hajlandó átadni neki karabélyát, s ezért Lenz, hogy maga se tétlenkedjék, a célokat jelöli meg a tüzelők számára.
Az U-852 a hullámokon sodródó roncsdarabok között köröz. A lövedékektől átlyuggatott mentőcsónak pillanatok alatt megtelnek vízzel, s a holtakkal és súlyos sebesültekkel együtt elmerülnek. A mentőövek viszont bármennyi találatot is kapnak, a víz színén maradnak, mert parafadarabokkal vannak megtöltve. Ezért most a tengeralattjáróról kézigránátokat dobnak feléjük. Röhögő, torz ábrázattal vágódnak hasra a tengeralattjáró acélfedélzetén egy-egy jól sikerült dobás után a szilánkok elől fedezéket keresve, hogy azután diadalordítással üdvözöljenek egy-egy telitalálatot.
A szörnyű színjátéknak csak az esti szürkület vet véget. Közel és távolban semmi jel sem árulja el, hogy itt valamikor egy hajó szelte a habokat.
Az U-852 tovább folytatja útját déli irányban, mintha az embertelenségnek ezek a borzalmas órái nem is lettek volna.
Eck kapitány elégedetten jegyzi be a hajónaplóba:
„Március 13. 17.50. Elsüllyesztettük a 'Peleus' görög gőzhajót. Az elsüllyesztés térségében minden áruló nyomot eltüntettünk.” Ilyen józan módon lehet körülírni a legkegyetlenebb gyilkosságot.
Dönitz elégedett lehet neveltjeivel.