A fogantatás csodájáról, az anyaság lélekemelő élményéről, az apa felelősségéről, a leányanyákkal szembeni előítéletekről és az elvesztett magzat miatti fájdalomról és lelkifurdalásról szól Oriana Fallaci 50 évvel ezelőtt írt önvallomása. A nők számára örök probléma a „gyermekvállalás vagy szakmai karrier” kérdése – az olasz írónő „levelében” a saját döntését igyekszik megindokolni.

„Varázslatos dolog nőnek lenni. Olyan kaland, amihez bátorság szükséges, olyan viadal, amit soha nem lehet megunni. Ha nőnek születsz, sok nagy feladat vár rád.”

„Abban a világban, amelybe most készülsz belépni, az idők változásáról szóló minden fecsegés ellenére általában felelőtlennek tekintik azt a nőt, akinek nincs férje, és mégis gyereket vár. Jó esetben különcnek, provokátornak. Esetleg hősnek. Sosem lehet egyenrangú a többi édesanyával.”

„Miért kellene nekem ezt az agóniát végigszenvednem? Minek a nevében? A bűnért, hogy magamhoz öleltem egy férfit? Vagy a sejtért, amiből két sejt lett, aztán négy sejt, aztán nyolc sejt és így tovább, anélkül hogy én azt akartam vagy elrendeltem volna? Vagy talán az élet nevében?”

„Felállt az orvos, és egy papírból olvasni kezdett: »A bíróság azért ült össze, hogy a jelen lévő vádlottat, aki gondatlanságból, önzésből, az élethez való legelemibb jogok figyelmen kívül hagyásával gyermeke halálát okozta, szándékos emberölés bűntettében felelősségre vonja.«”

„Nem ismerek szörnyűbb gyermekgyilkosságot a háborúnál. A háború húsz évvel elhalasztott, tömeges gyermekgyilkosság.”