Oszkár, az egykor ünnepelt operaénekes elveszíti a hangját s hangjával együtt a feleségét és az egzisztenciáját is. Magára marad a fiával. Végképp kilátástalannak érzi az életét, ám a gyermek miatt fel kell állnia valahogy a padlóról.
Vajon megadathat-e újra egy lecsúszott, perifériára sodródott apának a létezés öröme? Kiölhetik-e belőlünk a kegyetlen megpróbáltatások a tisztességet, az emberséget?
Nyílhat-e esélyünk egy silány albérleti szobából felfelé indulni a szülői önfeláldozás csillaglétráján? A Fekete Flamingó egy vérbeli mesemondó mesterien megkomponált, olykor szívbemarkolóan fájdalmas, ám alapjában véve derűsen optimista regénye, mely egy apa és egy fiú hol párhuzamosan futó, hol egymásba kapcsolódó történetén keresztül mutatja be az útkereséssel, zsákutcákkal nehezített, ugyanakkor fennkölt pillanatokkal is gazdagított férfisorsot.
Míg a szerző hatvanegyedik könyve, a 2024-ben megjelent, országos visszhangot kiváltó Anyahajó egy csodálatos édesanya alakját idézte meg, a Fekete Flamingó az örökérvényű apai szeretet regénye. S hogy Oszkár sorsa mennyiben egyezik a regény szerzőjének sorsával? A jövő irodalomtörténészei talán ezt is kiderítik majd egyszer.
*
Az írók manapság előszeretettel ábrázolják a világot nyomasztónak és menthetetlennek. Nógrádi Gergely azonban, ahogy korábbi műveiben, úgy ezúttal is, a reményt igyekszik szavakba önteni, hiszen rendületlenül vallja, hogy a legkétségbeejtőbb helyzetből is van kiút, s hogy élni – a mindennapok megkerülhetetlen nehézségei ellenére – kiváltság.
A szerző így ír legújabb könyvéről:
A Fekete Flamingóban olyan erényekről akartam szólni, melyeket sem gonoszság, sem a halál el nem pusztíthat. Olyan erényekről, amikért érdemes megszületni, embernek lenni.
Oszkár története az újrakezdés históriája, de sokkal több is annál. Agyondédelgetett s ezért meglehetősen elpuhult művészből hétköznapi kisemberré lett, hányattatott sorsú főhősömet épp az őt körülvevő, döntően kisszerű és gyakorta csúfságokkal teli világ kihívásai teszik minden csapást túlélő „gladiátorrá”.
A világirodalomban ritkán bukkan fel témaként az apai szív. Pedig az apák, ha a gyermekükről van szó, akár hegyeket is képesek elhordani. Tapasztalatból mondom.
„Eszébe jutottak azok az idők, amikor még a parti szállodasorra járt vacsorázni, és egész éjszakákat táncolt át.
Bizony, gondtalan napok voltak. Este főszerepeket énekelt az Andrássy úti varázspalotában, éjszakánként pedig háremet gyűjtött a legszebb asszonyokból.
Asszonyok! Mennyire túl volt ő már az asszonyokon! Hát az az éjszaka, amikor utoljára látogatott volt feleségével az InterContinentalba?!
Két éve már, hogy Dóra elhagyta, félreérthetetlenül tudtára adva, hogy Oszkár csupán keserű csalódást jelent az életében. Mintha szükség lett volna ezt ki is mondani!
Dórának persze addig semmi baja sem volt, amíg Oszkár oroszlánként küzdött és győzött az élet harcaiban. De hogy megrendült az oroszlán egészsége, s ezt látva átcsörtetett rajta a falka, az asszony egyszeriben továbbállt.”

„Ádám megköszörülte a torkát.
– Volt valaki, aki egész életével alázatra tanított.
– Ne mondja! Maga ismer olyat, aki hatalmat kapva is szerény tudott maradni?
– Ismerek. Farsang Oszkárnak hívják. Az édesapám.
Gutyán elismerőn csettintett.
– Az efféle ember oly ritka, mint a… mint a…
– Mint a fekete flamingó – mosolyodott el a fiú.”