„– Vagyis hibásak vagyunk mind. – Szó sincs róla! Senki sem hibás! Az ember csak úgy cselekedhet, ahogy az belőle, a természetéből, a karakteréből fakad. Másképp nem. Ezért végül akárhányszor történne meg, és ha nem is ugyanúgy történne meg, a vége ugyanaz volna. – Ó, és azt miből gondolod, anya, hogy akármit is tennénk, a vége ugyanaz volna? – Mondom, esetleg nem pont ugyanúgy! Mert ha mi ugyanazok az emberek maradunk – márpedig nagy eséllyel így lesz –, akik voltunk vagy vagyunk, akkor ugyanazt cselekedjük meg, és ugyanazt fogjuk gondolni, legyünk éppen bárhol vagy bármilyen események közepette. Azért végezzük mindenhol ugyanúgy, mert a céljaink hordozzák magukban a sorsunkat, a tetteink pedig, amelyeket megteszünk a céljainkért, a végzetünket.”

Ami megtörténik velünk, annak valóban úgy és akkor kell megtörténnie? Eleve elrendelt-e a sorsunk, vagy ha hallgatunk a megérzéseinkre, akkor lehetőségünk lesz választani? Létezik-e végzet? Vagy csak mi hivatkozunk rá azért, hogy elviselhetőbbé tegyük az elviselhetetlent?

Náray Tamás legújabb regényében egy lengyel földbirtokos család történetét követve indul a megválaszolhatatlan kérdések és a felderíthetetlen titkok nyomába – a nagy lengyel–szovjet háború kezdetétől, 1919-től kezdve az egész 20. századon át.

Barbara Sobol még nincs hatéves, amikor szembe kell néznie az életét megváltoztató kegyetlen sorsfordulattal. Hamar megtapasztalja, hogy bármennyi kihívás is vár rá, a családja életben maradt tagjaival csakis egymásba kapaszkodva tehetnek kísérletet arra, hogy gondolataikkal és tetteikkel a számukra megfelelő irányba terelhessék közös sorsukat.

Olvasóját érzelmi hullámvasútra ülteti a regény, amelynek olvasása közben kimerítően fájdalmas és leírhatatlanul boldog pillanatokat élhetünk át, míg végül mindnyájunk számára kiderül: mindig küzdeni kell, feladni sohasem szabad. Hiszen az igazság ellen nincs fegyver. A hazugság ellen viszont van.