Mesterházi Lajos: Apaszív (antikvár)

Szépirodalmi, Budapest, 1971
486 oldal

Az ​1979-ben elhunyt Kossuth-díjas író meditációja regényének hőséről:
Sokáig kerestem méltó címet Dániel Imre kalandos és szomorú életregényének. Először például A svihák-ra gondoltam – de ez méltánytalan ítéletet sugallt volna hősömről. Aztán, kancsal iróniával, a Candide XX-ra – de ez is félrevezető. Pedig ugye, a kedves Olvasó is meglátja majd: más címe nem is lehetett volna a történetnek, mint ami lett: Apaszív.
Egyik barátom azt mondta a kézirat elolvasása után: „Furcsa, de nem tudom, mikor hazudik ez az ember, és mikor mond igazat.”
Hát én talán tudom? Lehet, hogy maga Dániel Imre sem tudja.
És – ami tulajdonképpen megdöbbentett – a könyv minden eddigi olvasójának, de kivétel nélkül mindenkinek ez volt a véleménye, hogy Dániel Imre csirkefogó. Sőt: sötét csirkefogó. Annál jobban tetszett ifjabb Dániel Imre éppen csak felvázolt, szerényen a háttérben meghúzódó figurája. Olyan egyöntetű volt ez az ítélet, hogy azóta is számolom, ismerőseim körében: hányan hasonlítanak vajon a fiúra? és hányan az apára? Érdekes tanulmány. Ajánlom, próbálják meg.
Valóban csirkefogó Dániel Imre? S ha az: Miért? Elvégre, biztos, hogy bajban van, hogy igazán szerencsétlen, és bánatos. És alighanem őszintén beszél. Legalábbis: erre törekszik. Amennyire ez számára emberileg lehetséges. És nemegyszer elfogadhatónak tetszik vagy legalább megszívlelendőnek a védekezése, mentsége is.
De – és tulajdonképpen itt teljesül be Dániel Imre tragédiája (vagy tragikomédiája) – nagy a gyanúm: a regénybeli író, akinek vall, akinek a segítségéért fohászkodik, ez sem segít rajta. Az is a gyerek pártját fogja. Meghallgatja a szerencsétlen öreget, de a kisujját nem mozdítja érte, el is felejti, míg egyszer, évek múltán újra eszébe nem jut az eset, akkor kicsit megváltoztatja a neveket, kicsit a körülményeket, a vallomás színterét átteszi a békéscsabai gyorsvonatra, és – megírja regénynek. Még keres is rajta. Az ám!