Sok retablón látható ablak. Ezek olykor „üresek”, máskor a külső világ dolgai látszanak bennük, egyes esetekben pedig embereket látunk, akik benéznek, és ettől fogva tanúi annak, ami bent történik.
Maga a retablo – önmagában – is ilyen ablaknyílás, amely kitekintést nyújt a tágabb környezetre, elhelyezi az eseményt, a mágikus, mitikus folyamatot a „valós térben” és időben, tehát a realitáshoz köt. Vagy a történésekre nézve betekintést enged mások számára, illetve – üresen – csak mint lehetőség jelenik meg: jelzi, hogy mindannak, ami itt zajlik, van egy vagy akár egy többszörös kintje és bentje.
Ráadásul ez a határpont, -felület változatosan elhelyezkedhet az áldozat tudatában és a nézőében is, aki pedig azonosulhat a betekintővel és magával a bentlévő áldozattal is, így kívülről betekintőként bentlévővé válik, aki kitekint akár arra az önmagára, aki éppen betekint…
Az ablakon át kint és bent viszonylagossá, egymásba átjárhatóvá, pontosan nem is meghatározhatóvá válik, ez pedig kiemeli azt az üzenetet, hogy a drámai pontokon mindenképpen egyek vagyunk, elkülönülésünk megszűnik, a határok tarthatatlanokká válnak, és elkülönítő vágyunk nem nyerhet kielégülést többé: az, hogy amit látok, éppen nem velem történik, bármennyire is távolinak látszik, nem jelenti azt, hogy velem ilyen nem is történhet.
Ez az ablak ilyen értelemben az empátiára, a compassion érzésére, az együttérzésre – vagy ezekből – nyílik, az ember fizikai értelemben vett végső védelemnélküliségének elfogadására, a hálára és az alázatra, akármit is látok vagy nem látok benne.
A retablókon szent és profán találkozásának vagyunk tanúi. E találkozás első megközelítésben két szinten mutatkozik. A látható, nyilvánvaló (-nak tűnő) felszínen úgy jelenik meg, hogy valamely durva, bántó, akár visszataszító, beteges (persze, hiszen betegséget visz a magasabb gyógyító hatalom elé a készítő vagy a készíttető), a sötét tudattalanból bűnösen a fényes életvilágba betörő jelenet egy szent hely – egy templombelső, „az Isten háza” – falain jelenik meg a maga kendőzetlenségében. A szent és a profán találkozása ebben az ellentmondásosságban válthat ki a nézőből változatos érzelmeket, indulatot, végső soron akár erkölcsi felháborodást, ítélkezést.
Minél nagyobb a hasítás a tudatos és a tudattalan között, minél jobban védendő a kettő közötti határ, előbbi az utóbbi „ellen”, minél erőteljesebb a tagadás a saját tudattalan sötét elemeire vonatkozóan – minél vaskosabb a gerenda a saját szemben –, annál nagyobb lesz az ellenkezés, a felháborodás, annál vehemensebben kiáltanak istenkáromlást szent és durván profán egy kereten belüli megjelenítése láttán. A hasító, hárító elme úgy tartja, hogy a kettőt nem lehet, nem (volna) szabad „egy lapon említeni”. A dogmatikus dualitás nem engedi, hogy a fény és a sötétség – mellesleg: a fény révén megjelenő árnyék! – ne mérhetetlen távolságban, hanem zavarba ejtő közelségben mutatkozzék. Holott a csoda épp a fény és a sötétség találkozási határmezsgyéjén tud megtörténni.
Itt jöhet létre a „megvilágosodás”; itt történhet meg, hogy egy esemény más megvilágításban, más színben tűnik föl a szemünkben; itt keletkezhet új nézőpont, ami – személyiségfejlődési, integrációs folyamat elemeként – reframinghez, out of the box értékeléshez, azaz kreatív, kedvező, gyógyító feldolgozáshoz vezet.
Miről szól hát ez a könyv? A történelemről és a művészetről, a lélekről, a bántásról és a szenvedésről, a bűnről és a fájdalomról, a bánatról és a megbocsátásról. Egyszóval: a gyógyulásról.