A két világháború közötti magyar irodalom egyik ünnepelt sztárírója mind az anyagországban, mind Erdélyben Nyirő József volt. Később azonban, egészen a rendszerváltásig – több sorstársáéval egyetemben – még a nevét sem volt ajánlatos leírni. De a kommunista kultúrpolitika hiába iparkodott még az emlékét is kilúgozni generációk emlékezetéből – 1990 óta ismét az egyik legolvasottabb (immáron) klasszikusunk, akinek az életműve fölött – főleg politikusi szerepvállalásai okán – ádáz vita zajlik szakmai berkekben évtizedek óta. A székely lelkület és a székely táj nagy krónikása olyan könyvekkel írta be magát a magyar irodalom történetébe, mint többek közt a Jézusfaragó ember, A sibói bölény, az Uz Bence vagy a Madéfalvi veszedelem. Sikereit az is fémjelzi, hogy a színházak mellett az akkor még gyermekkorú magyar filmgyártás is fölfigyelt rá; az elbeszéléseiből készült Emberek a havason című filmmel fiatal rendezője, Szőts István a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Biennálé-díját hozta el. Nyirő 1945 után emigrációba kényszerült, Spanyolországban hunyt el szegénységben, hamvait – végakaratának megfelelően – 2012-ben szállították haza Székelyudvarhelyre, nem kis közéleti csinnadratta közepette. Lakatos Mihály az életmű alapos ismerője és kutatója, jelen – nemegyszer ironikus hangvételű, de végig olvasmányos – esszéivel és tanulmányaival nem csupán esztétikailag elemzi Nyirő könyveit és helyezi irodalomtörténeti kontextusba a helikoni írónemzedék jeles alakját – de az életút legmeghatározóbb mozzanatainak feltárásával igyekszik minden olyan tévhitet, előítéletet is szétoszlatni a személye körül, amelyek beárnyékolták sajnos a műveket is, melyekért azonban a közönség mindmáig rajong.