A mediatizált nyilvánosságban hivatkozott vallási tartalmaknak többféle funkciójuk különböztethető meg: bizonyos esetekben a figyelemfelkeltést szolgálják, máskor a saját álláspont világos elhatárolását célozzák, van, hogy orientációt kívánnak nyújtani, és van, amikor a zsidó-keresztény meggyőződések kifejezésének igényével függnek össze. Azonban akármilyen szerepet töltsenek is be, általánosságban a kortárs médiarendszerhez való alkalmazkodás stratégiáiba ágyazódnak. A vallási cselekvők mediális jelenléte tehát alkalmazkodik a kortárs kommunikációs szokásokhoz, és a szekuláris cselekvők által használt platformokon zajlik. A vallási médiacsatornák formálisan nem különböznek a nem vallási médiacsatornáktól, vagyis objektív igényű mérésekkel kimutatható hallgatottságuk, véleményformáló erejük, műsorpolitikájuk, vizsgálható bennük minden olyan tartalom, amely a konkrét műsorfolyamokban fellelhető, és adatok nyerésére alkalmas. Több előzetes tényezőt figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a vallási szereplők jelenlétét a mediatizált nyilvánosságban/demokráciában (a nyilvánossághoz fűződő viszonyt, a kinyilatkoztatás nem instrukcióelméleti felfogását, a decentralizálási igényeket). Tudnunk kell, hogy a vallási kommunikáció ma már sokféle szereplője többfajta új kihívással kénytelen szembenézni (a szekularizációval, a vallási kötődésű kérdések iránti nyilvános figyelemmel, a vallási pluralizálódással). Azt a tényt is szem előtt kell tartanunk, hogy a mediatizált nyilvánosságban a vallási szereplők előszeretettel élnek nem vallási jellegű érvelési formákkal. A médiarendszer közlésmódja az alapvető üzenetekre, a tömören megfogalmazott álláspontokra és a lényegi tételekre redukálódik, vagyis az álláspontok árnyalt bemutatására rendszerint nem kínál lehetőséget. Miközben a vallási cselekvők részt vesznek a mediális hírértékért és a mediális figyelemfelkeltésért folyó versenyben, tisztában kell lenniük azzal, hogy a média érdeklődése elsősorban személyek és megrendezett események felé fordul. Az ezekben való részvétel folyamatos és minőségi jelenlétet eredményezhet a vallási cselekvők részéről, ha érveiket az előbbiek figyelembevételével fogalmazzák és osztják meg. A kötetben szereplő tanulmányok egy történelmi folyamat belső reflexióját jelenítik meg – a kétezres évek szociológiai-vallásszociológiai figyelmét kapcsolják össze a kommunikáció- és médiatudomány kortárs tapasztalataival, kifejezetten a vallás és a társadalom alakuló vonatkozásrendszereiben. Arra teszünk kísérletet, hogy közelmúltbeli és kortárs gondolkodók munkáinak segítségével megragadjuk a társadalomban jelen lévő vallás és a vallásos emberek önmeghatározásait, illetve elemezzük a transzatlanti kultúra és a vallás egymásra is vonatkoztatható társadalmi helyzetét. A közvetítés és közvetítettség tapasztalatának elsősorban a technikai médiumok által megvalósuló kortárs jelenléte felé fordulunk, azért, hogy elemezzük a vallás, az egyház és a személy önreflexiója mélyén kibomló viszonyt, amely a „kölcsönös odahallgatás” társadalmi és kulturális tereiben valósulhat meg – többnyire a média általi közvetítettség különböző tereiben. Az egész ember, ideértve a központi idegrendszer egészét is, önfelülmúló képességének, öntranszcendenciájának egyik módja éppen ez a mediatizálódó kommunikáció, amely a vallásos tapasztalatot, az egyházat és a hívő embereket is a társadalom egészében jeleníti meg és értelmezi. A szövegek a mediatizált kommunikáció sokszerű megjelenése közül a művészeti kommunikáció, a vizuális kultúra, illetve a mozgóképi mediatizáció szűkebb témakörével is foglalkoznak. A kommunikációelmélet néhány ismeretelméleti alaptételével kezdjük a vizualitás témájának kifejtését, ugyanígy tárgyaljuk a vallási tartalmak megjeleníthetőségének kérdéseit általában a művészet, a mozgókép, illetve a film kulturális közvetítői, mediációs jelentőségének áttekintésekor is.