Vagabund, Kecskemét, 2004
208 oldal

A második világháború volt az első olyan fegyveres konfliktus, amelyet különleges alakulatok aktív részvételével vívtak meg a hadviselő felek. Az európai nagyhatalmak, illetve az amerikai hadvezetés már a 1930-as években megkezdték az elit alakulatok felállítását és kiképzését, Németországban életre hívták az SS-t és a Fallschirmjager-hadosztályt, az USA vezérkara pedig kiterjedt figyelemmel fejlesztette a tengerészgyalogságot. Miután a háborúban bebizonyosodott a különleges egységek jelentősége, újabb és újabb csoportok kerültek felállításra: ezek az alakulatok szigorú normarendszer szerint kiválogatott, önkéntesekből álló, kis létszámú, különlegesen kiképzett csapatok voltak, melyek harci értéke magasan felülmúlta az adott hadsereg átlagos harci potenciálját.
Az elit alakulatok harcászati alkalmazásának elképzelése nem mennyiségi alapon fogant, a katonai döntéshozók nem nyers erőt kívántak szembeszegezni az ellenféllel, miként azt az első világháborúban tették. A különleges egységek katonáit nem holmi anyagháborúkban kívánták alkalmazni, az új koncepció lelkét az alakulatok elit jellege adta: a speciális kiképzésben részesített, modern fegyverzettel ellátott, páratlanul szilárd morállal bíró csoportok képesek voltak rá, hogy sikerrel szálljanak szembe akár többszörös túlerővel, és olyan hadműveleteket hajtsanak végre, amelyek a hagyományos alakulatok bevetése által kivitelezhetetlennek tűntek.
Az elit alakulatok értékét nagymértékben fokozta, hogy az egységek minden esetben önkéntesekből kerültek felállításra: a toborzások során a legbátrabb, leginkább talpraesett, kiemelkedő fizikai képességű katonák jelentkeztek, kik komoly válogatáson estek át, így végül csakis azon személyek kerültek be a kiképzési programokba, kik a legjobbak közt is a legjobbak voltak.