Szépirodalmi, Budapest, 1977
618 oldal · keménytáblás

A csaknem száz elbeszélésből álló gyűjtemény Krúdy Gyula pályája első harmadának java termése. Az első írások gyermekkora, ifjúsága környezetét, a kisvárosi élet egyhangú hétköznapjait, ábrándjait idézik fel. „Amennyit írtam, amennyit szomorú voltam – az mind az én ifjúságom.” Később tágítja horizontját, a lápos, vadvizes, romantikus elmaradottságban és titokzatos félmúltban élő Nyírségben utazgat anyai nagyapjával és ifjúkori, öreg, korhely cimboráival. A közeli hozzátartozó szubjektivitásával, szeretetével és leleplező ironiájával ír Geszteréd, Süvöltő, Törökfái, Pirinyi, Pazony és Buji hétszilvafás nemeseinek „fenn az ernyő, nincsen kas” életéről, féktelen mulatozásáról és haláltáncáról. A torkokon lecsúszik a vagyon – a régi dicsőséget, az utolsó nemesi felkelés és a szabadságharc emlékét elnyeli az idő. A hősök csak az álmok hősei, az egykor birtokolt lengyel korona legendája éppoly kincs ebben a világban, mint a szépséges Gaál leányok fehér lába, amely a vagyonos házasság reményével kecsegtet. „Némely famíliában nincs is már egyéb meg az ősiségből – írja a Csipkekendő című elbeszélés bevezetőjében Krúdy –, mint a családi legenda. Minél jobban emlegetik a legendát, annál bizonyosabb a földi javaknak a pusztulása. Mikor a múlttal kérkednek, a jelen sivárságát akarják leplezni.” A könnyed és fordulatos történetek nosztalgiával, egyszersmind kíméletlen realizmussal számolnak be arról, hogyan következett be a múlt század második felében a magyar dzsentri végromlása.