Maecenas / Magyar Hírlap, Budapest, 1993
158 oldal

Az Asszonyságok díja Krúdynak talán a legpazarabb alkotása.

A Ferenc körúti temetésrendezõ, – majd hogy ki nem írtam az igazi nevét, – egy Bakáts téri esküvõ alkalmával kissé berúg, kissé el is esik, azután tétován ténferegni kezd, amíg véletlenül összetalálkozik az Álommal. (Én vagyok az, – mondja a fel nem ismert új ismerõs, – aki azt a sok furcsaságot, bolondságot, tréfát, gyilkosságot, meredélyrõl való zuhanást, paráznaságot, fajtalanságot, mezítelenséget, vadállatokkal való birkózást, lencseevést, csókolózást, óriásokkal és törpékkel való küzdelmet elkövettem, én jártam a toronytetõn, a kút mélyében, amíg te az ágyban nyújtózkodtál). – Következnek azután a Krúdy csodálatos látomásai, átszõve a drága aforisztika legdrágább aranyával…, Dickens, Hoffmann és Krúdy, õk hárman tudják szívedre hinteni a legtündöklõbb szomorúságot, õk ismerik a bûvös-erejû mondatokat, amelyek rózsaszínû örömeid közül is visszacsalogatnak elmúlt, névtelen szomorúságaid közé, amikor álmodban ezer koporsót láttál és mind az ezerben az édesanyádat vitték ki a temetõbe, vagy amikor halkan, gyötrõdve nyöszörögtél, mert elittad az anyád utolsó forintját is és részegségedben megtépted az asszonyod haját.

De a temetésrendezõ bolyongásai körül bajok vannak. Mert a túlfinom álompillérek nem bírják meg a regény boltozatát, meg azért is, mert Krúdy, ha betéved kedvenc virágai közé, nem szívesen törõdik a kiúttal, inkább leül, tenyerébe hajtja bús fejét, az olvasó pedig szabadon elmehet a dolga után. Ezt a kérdést egyébként Krúdy maga is úgy intézte el, hogy a történet végére odaírta: e regény folytatását megtalálja az olvasó a Mindszentek címû regényben. Nem tudom, ebben a Ponson du Terrail-i elintézésben mennyi a komolyság, de hiszen ennél a regénynél, amelynek minden oldala egy-egy befejezett mûremek, – bármily furcsán hangzik is, – ez a kusza-furcsa elintézés nem is túlságosan fontos. Valahol már említést tettem igénytelen kis elméletemrõl, amely szerint az elképzelések végtelenje elosztva egy bizonyos egységgel, az író lelkének egységével, eredmény gyanánt nem egy új, stilisztikai értelmû egységet, hanem a végtelent adja, vagyis tehát hogy végtelen per egy egyenlõ végtelen.