Bármily hírhedtek és érdekesek is egyébként borzalmas gonosztetteik révén azok a szerencsétlen kiváltságosak, akik bekerülnek az elmebeteg elítéltek broadmoori fegyházába, – őszintén szólva, illetlenség, hogy ne mondjuk: igazságtalanság, hogy éppen ők állítsanak pellengérre valakit, akit, akárcsak őket, az orvosszakértők véleménye és a könyörületes esküdtszék utalt ebbe a reménytelen intézetbe. Ám azért mégis gyakran ujjal mutogattak John Flackre, amint ide-oda lődörgött az udvaron, a kezeit hátradugva, fejét a mellére lógatva. Magas, ösztövér, öreg ember volt, akin lötyögött a szürke darócruha; sohase állt szóba senkivel és őt magát is ritkán szólították meg. – Ez Flack… a Flack. A földkerekség legagyafúrtabb banditája… Az őrült John Flack… kilencszeres rablógyilkos… Akiknek a lelkét csak egyetlenegy gyilkosság terhelte, büszkék voltak rövid, világos perceikben és a maguk módja szerint, az „öreg John”-ra. A fegyházőrök, akik cellájába zárták éjszakára és vigyáztak rá, amíg aludt, nemigen panaszkodtak rá, mert az öreg nem sok vizet zavart és egyetlenegyszer se jött rá a dühroham, amelynek ártatlan áldozata gyakran kórházba, őrjöngő tettese pedig kipárnázott cellába kerül.
