A magyar konstruktivizmus című kötet szerzője, Vadas József meghatározása szerint „ma már világosan látjuk, hogy a konstruktivizmus gyűjtőfogalom. Először alighanem Barbara Sztyepanova beszélt róla egy 1921-es előadásában (…). Egyedül Oroszországban egész sor egymással rivalizáló (…) irányzatot ölel fel – a szuprematizmustól a realizmusig, a prountól a produkcionizmusig. (…) tehát egy értelmezésekben gazdag jelenségcsoport volt, ami erőteljes visszhangot váltott ki – nem is csupán Nyugaton, először inkább Európa keleti és középső régiójában. (…) Akár a holland De Stijl-mozgalmat nézzük, akár a Bauhausban szintetizálódó németországi fejleményeket, hogy csak az irányzat két másik központját említsük, az ott történtek megerősítik, hogy a konstruktivizmus Oroszországban született, a tízes évek derekán (…).” A szerző rámutat a fogalom rendkívül összetett jelentéséből adódó művészettörténeti problémákra, elsősorban azokra, amelyek a magyar konstruktivizmushoz sorolható jelenségekkel, alkotókkal, művekkel kapcsolatosak. Tekintve, hogy a hazai mozgalom „Bécsben született [ti. a Kassák Lajos vezette MA című folyóirat körül szerveződő művészkörben] és először német városokban bontakozott ki”, „ezért nemcsak az a kérdés, hogy mi tekinthető magyar konstruktivizmusnak, kiknek az életműve, annak mely része fedi ezt a fogalmat. Legalább ennyire jogosult egy másik felvetés is: hogyan kell értelmeznünk a szóban forgó jelenséget?” Hangsúlyozza a mozgalom időbeli sajátosságait is – azt, hogy míg a konstruktivizmus mint képzőművészet a 20-as években „tetőzött”, addig az „általa indukált funkcionalista építészet és tárgytervezés” révén a 30-as években vált igazán szélessé a hatóköre. A bevezető fontos gondolata, hogy bár Magyarországon a fauvizmus, a kubizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus „megérintette” ugyan a művészetet, ám a 20. századi avantgárd irányzatok közül egyedül a konstruktivizmus „vált saját orgánumot és programot kifejlesztő mozgalommá.” A könyv végigkíséri az olvasót a hazai konstruktivizmus centrumában álló művészcsoportokon, szellemi- és alkotóműhelyeken, a Bauhausban tanult magyarok mellett bemutatja a CIAM magyar csoportját, Bortnyik iskoláját, az „új építészet” sajátosságait, s összefoglalja azokat a törekvéseket, amelyek már a formatervezés és a modern tipográfia kezdeteinek tekinthetők. A szerző figyelmet fordít a – méltatlanul – ritkán emlegetett művészekre is, például Péri Lászlóra, Ébneth Lajosra, Nemes Györgyre, Bor Pálra, Kemény Alfrédra vagy Schubert Ernőre. A sokatmondó „Kisugárzás és újrakezdés” címet kapta az a fejezet, mely a Munka folyóirattal és az azzal kapcsolatban álló művészekkel, a Párizsba költöző, s ott a konstruktivizmus sajátos változataival kapcsolatba kerülő alkotókkal foglalkozik. A szerző ebben a részben eljut a második világháború utáni évtizedek olyan irányzataiig, melyek a konstruktivizmusban gyökereznek: a magyar neoavantgárd új konstruktivizmusán keresztül egészen a kortárs jelenségekig. * A magyar konstruktivizmus című ezen kiadványt a konstruktivizmus fogalma, az összetett jelentésből adódó sajátos művészettörténeti problémák, a magyar konstruktivizmus, az időbeli sajátosságai, a funkcionalista építészet és a tárgytervezés, a hazai művészcsoportok, szellemi alkotóműhelyek, az új építészet sajátosságai, a formatervezés és a modern tipográfia kezdetei, a konstruktivizmusban gyökerező új irányzatok és kortárs jelenségek iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk.