"A magyar szomorú-ének legnagyobb mívese" - így jellemezte barátja, Tersánszky J. Jenő Tóth Árpádot, a furcsa összetett szóval az elégia műfajának uralkodó voltára utalva. A Nyugat első nemzedékének csupán négy verseskötetet publikáló nagyja valóban a spleen, a rezignáció, a szkepszis, a fájdalom húrjain játszott, midőn - sokszor a rímek felől "visszaírva" a sorokat - hol belefeledkezett az elégia évszázados formahagyományába, hol viharosan áttörte és szeszélyesen megújította azt. Kora és sorsa éppenséggel nyújtott tárgyat a reményvesztés kiéneklésének: a betegség, az egzisztenciális gondok, a világháború - mind ok a költemények bölcseletileg is megokolt intellektuális-emocionális bánatára.
