A Tudor-ház uralkodóiról szóló regénysorozat Anglia történelmének egyik legvéresebb korszakába kalauzolja el az olvasót.
Fekete varjú köröz a Marsden-ház tornya fölött. Ha röpte három kört leír, valakinek meg kell halnia, ezt jól tudja mindenki. Vajon ki lesz az? Az öreg Erzsébet királynő? A Marsden család egy tagja? Sir Clifford már öregember, ifjúkorában VIII. Henrik királyt szolgálta, ám úgy érzi, nem érhet véget az élete, amíg egy utolsó hőstettet végre nem hajt. Amikor pedig megérkezik a birtokra egy díszesen öltözött idegen, aki a királynő kémjének mondja magát, és segítséget kér, az öregúr egyetlen percig sem habozik. Unokájával, Will Marsdennel vág neki az útnak, fel Skóciába, és nem is sejti, mennyi veszély leselkedik rájuk. Szerencsére kéznél van Meg, a talpraesett szolgálólány…
OLVASS BELE! Részlet a regényből:
Első fejezet „Elég sokáig éltem”
Emlékszem arra az estére, amikor ott keringett a varjú Marsden Hall kertje fölött, ahol vacsora után összejött a család, mint máskor is, ha szép volt az idő. Sétáltunk, üldögéltünk az alkony meghitt melegében, és történeteket meséltünk. De aznap este mind megtorpantunk, felnéztünk a rézvörös és arany alkonyi égre, s a varjút bámultuk a rezzenéstelen csöndben. - Egy - mondta nagyanyám. Púdertől fehér arcát különös narancssárgára festette a borostyánszín napfény. Keskeny ajkán egyenes, fekete ráncok rajzolódtak ki. - Ostobaság - mondta halkan nagyapám. - Az efféle szóbeszédnek csak a vénasszonyok meg a boszorkányok adnak hitelt. - De nem vette le szemét a fekete madárról. Maga is olyan volt, akár egy fekete madár. Töpörödött testét hollófekete köpönyeg melegítette még a langyos estében is. A varjú elfordította a fejét, mintha minket bámulna. - Kettő - mondta nagyanyám, amikor a madár másodszor is megkerülte a régi ház nyugati tornyát. - Ő aztán ért a varjakhoz - simogatta sűrű fehér szakállát nagyanyám mostohatestvére, George bácsi kuncogva. - Hisz egyre jobban hasonlít hozzájuk. - Mindenki tudja - mondta nagyanyám -, hogy ha egy varjú háromszor megkerüli a házat a nap járásával ellentétes irányban, az halált jelent. Hirtelen könnyű fuvallat támadt és megemelte a madarat; az megingott, aztán egyik szárnyát felborzolva visszanyerte egyensúlyát. Sebesen bekanyarodott, és a kert felé repült, ahol a pázsit mellett a tömör tölgyfa padokon üldögéltünk. - Három - mondta apám harsányan. Bár a varjú magasan a fejünk fölött repült, apám mintha lenézett volna rá keskeny, hegyes orra mentén. Hegyes szakálla magasba meredt a keményített fehér nyakfodor fölött. Szúrósan végignézett a családon. - Vajon ki lesz az? - állt meg a tekintete, mint a varjúé, a három öregen: nagyanyán, nagyapán és George bácsin. Ostoba, tapintatlan kérdés volt. Épp ilyet vártunk apámtól. Gyűlölte minden bérlő a Marsden-birtokon. Amikor nem a munkásoktól csikarta ki a bérleti díjat meg az adót, akkor a koldusokat meg a tolvajokat gyötörte. Földesúrnak kapzsi volt és szűkmarkú. De rendőrbírónak bőkezű… nem fukarkodott a korbáccsal, a kalodával meg az akasztókötéllel. Anyám eddig a rózsabokrai mellett kuporgott, leszedte az elszáradt virágokat, hogy szebben pompázzanak az év utolsó virágai. Két keze tele volt megfakult szirmokkal. - Talán őfelsége, Erzsébet királynő - mondta gyorsan. - Mostanában minden londoni hír hanyatló egészségéről szól. A varjú éles rikoltással letelepedett a nyugati toronyra. - Nem - rázta a fejét nagyanyám. - Közülünk jött valakiért. Látni, hogy most választja ki az áldozatát. Ahogy felpillantottam, úgy éreztem, a varjú ragyogó szeme egyenesen rám szegeződik. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy én lennék a halálfia. Hisz még gyerek voltam. Az én halálomra nem számított senki. Még én magam sem. De a torony tetején kuporgó, fészkelődő madár láttán most végigfutott a hátamon a hideg. Talán komolyabban kellene vennem az ősi babonákat. Marsden Hallban esténként rendszerint történeteket mesélünk. „Emlékszem, amikor…” kezdi általában valaki, a többiek meg köréje ülnek és hallgatják. Valahogy éreztem, hogy ma este komor lesz a történet. Marsden Hall magas kőfalai mögött és sövényekkel szegett parkjában levél se rezzent, de itt, Anglia északkeleti részén néha gyorsan hidegre fordulnak a szeptemberi esték. Talán ezért borzongtam meg, gondoltam. Most, hogy a varjú megtette a három kört, nagyanyám megnyugodott. - Ha értem jöttél - húzódott mosolyra keskeny ajka -, hát készen állok, öreg barátom - mondta a varjúnak. - Úgy van! - harsogta George bátyám. - Gyere, vidd csak! Legalább lesz egy kis nyugalmunk! Nehéz volt megmondani, milyen komolyan beszél a vénember és mostohatestvére. Anyámat láthatóan elszomorította, hogy tréfát űznek a halálból. Szerette, és megrémítette a gondolat, hogy elveszítheti őket. Nagyapám azonban meglepett. Ahogy felnézett az alkonyi égre, olyasmit láttam apró, mélyen ülő szemében, amit még soha. Valami félelemfélét. Soha nem álltunk közel egymáshoz. Örökösen azt mondogatta a családnak, hogy a mai fiatalság kész csapás. „Lusták, hitványak és gyengék – méltatlankodott . - És nem tisztelik az öregeket. Eszükbe sem jut, hogy nélkülünk itt se lennének! Mi ontottuk a vérünket és áldoztuk az életünket a ma élők szabadságáért. És vajon megköszönik?” A kérdés mindig válasz nélkül maradt. Most óvatosan nagyapámhoz húzódtam. - Beteg vagy? - kérdeztem halkan. Szúrós tekintettel mért végig. Már valami csípős válaszra készült, de aztán észrevette, hogy komolyan gondolom. - Nem, William - mondta -, nem vagyok beteg. - Hanem? Megfordult, és elindult a rózsákkal befuttatott fa boltív felé. Követtem a vörös lancasteri rózsák meg aranyfényű lonc alagútjába. Bármi járt a fejében, nem akarta megosztani feleségével vagy a többi rokonnal. Amikor hallótávolságon kívül kerültünk, megállt, hirtelen hátrafordult, és azt mondta: - Én nem félek a haláltól, fiam. - Nem, nagyapa. - Ennél jobb élet vár rám. - Tudom. A pap minden vasárnap elmondja a templomban. - Mármint ha tisztességes életet éltünk ezen a világon - tette hozzá olyan halkan, hogy alig értettem. - Te tisztességes életet éltél mondtam. Nem válaszolt. Gondolataiba merült, még mindig nem akarta megosztani igazi félelmeit egy magamfajta „lusta, hitvány és gyenge” fiatallal. Ment tovább. Orromat megcsapta a lonc édes, átható illata. Olyan édes és életteli volt, hogy nehezemre esett nagyapára meg az öregségre és halálra gondolni ott a késő nyári kertben. - Katona voltam - mondta. - Tudom. - VIII. Henrik oldalán harcoltam a skótok ellen. - Nagy király volt. Az öreg olyan hirtelen állt meg, hogy kis híján nekimentem. - Véres kezű, véres lelkű ember - a hangja rekedt volt, mint a tornyon gubbasztó varjúé. Semmit sem értettem. Soha nem hallottam tőle egy rossz szót sem a Tudor-családról… csak VIII. Henrik idősebb lányáról, Máriáról. Őt Véres Máriának nevezte. - Embert öltem - folytatta. - Csatában - siettem a válasszal. - Igen… és az egyház megbocsát, ha jogos küzdelemben ölsz - nézett föl rám. Csak most vettem észre, mennyire összetöpörödött: már alacsonyabb nálam. - Persze az ellenség is úgy gondolja, hogy Isten az ő oldalán áll! Különös Isten, aki mindkét oldalon harcol, nem igaz, fiam? Nehéz volt elhinni, hogy ez a roskatag férfi valamikor a skót háború katonája volt. Hosszú estéken át ijesztgetett bennünket az ősi ellenségről szóló történetekkel meg azzal, mi történne, ha megint Angliára támadnának. - De… ha te ott verekedtél azokban a csatákban Henrik királyért, nagyon bátor lehetsz - mondtam. - Nem félhetsz a haláltól! - Mit tudsz te erről? - keményedett meg ismét az arca. Lesütöttem a szememet, az ösvény puha füvét bámultam, és szégyelltem, hogy fiatal vagyok. - Az az ember, aki csatába indul, és azt mondja, nincs benne félelem, a legnagyobb hazug a kerek világon - folytatta indulatosan. Aztán mintha eszébe jutott volna, hogy fiatal vagyok, és mindezt még meg kell tanulnom. - Nem. Az embert nem a halálfélelem keseríti el. Hanem a félelem, hogy eltékozolta az életét! Amikor megérkezel a mennyek kapujába, és megkérdezik, mit tettél az életben, mit válaszolsz? - Azt, hogy harcoltál a királyodért - erősködtem. - De az már régen volt. Az ember nem élhet ifjúkori tettei emlékéből! Nem, William. Ha annak a varjúnak az üzenete nekem szól, véghez akarok vinni még valamit a halálom előtt. Valamit, amire büszke leszel. Amire az emberek emlékeznek, amiről beszélnek, amíg csak élnek! Letépett egy megfakult rózsát a boltívről a kert keleti végében. Már végigmentünk az ösvényen és viszszafelé tartottunk. - Ha az a varjú értem jött, nem akarom, hogy így emlékezzenek rám - mutatta a megbarnult, fonnyadt szélű, hervadt vörös szirmokat kitárt tenyerén. - Azt akarom, hogy így emlékezzenek rám - szórta a fűbe tenyeréből a virágokat, és kezét egy viruló, életerős, vérvörös rózsa mögé tette. - Érted fiam. Hogyne értettem volna. Ha bimbó lennék azon a bokron, még szirmot bonthatnék és fürödhetnék dicsőségben. De a hervadt rózsa soha többé nem lesz fiatal. Amikor visszasétáltunk a kertbe, a többiek fürkésző pillantással méregettek. Nagyapa visszanézett rájuk; talán még sosem láttam ilyen tisztának, nyugodtnak a tekintetét. Mintha még görnyedt háta is kiegyenesedett volna. - Épp VIII. Henrikről beszéltem az ifjú Williamnek - fonódott keze a kardmarkolatára. - A vérvörösbe és színaranyba öltözött királyról. - Nagyszerű katona volt - bólintott George bácsi. - De szörnyű ember, igazi szörnyeteg - mondta nagyapa. - Meséltem már arról az időről, amikor idelátogatott? - kérdezte. Apámnak elakadt a lélegzete. - VIII. Henrik? - dadogta. - Itt járt, ebben a házban? Marsden Hallban? (…)
