Mit csinál egy idegenvezető? Hát tiszta sor, azon fáradozik, hogy az idegen, ha már idetévedt, ismerje meg, sőt: szeresse meg az ő szeretett országát, városát, vidékét. És akkor egyszer csak jön a Covid, és nem jön a turista. De még csak nem is megy. Itthon kuksoltunk egy hirtelen elnéptelenedett városban – az én nemzedékem még emlékszik azokra az évekre, amikor megbámultunk a Várban két franciául beszélő embert, nyakukban drága fényképezőgéppel, mi magunk pedig türelmetlenül vártuk, hogy három hosszú esztendő elteltével kézbe vehessük a kék útlevelünket meg azt a nyamvadt száz dollárt, ami csak az éhenhaláshoz volt elég, de sebaj, cipeltük a Colosseumhoz a májkonzervet. Akkoriban még senkinek nem jutott eszébe, hogy budapesti bennszülötteknek tervezzen felfedező túrákat, hiszen alig tudnak valamit a városukról. Ez már rég nincs így: évek óta egyre népszerűbbek és szakszerűbbek, színesebbek az erre szakosodott cégek sétái Kőbányától Makkosmáriáig, a Rákosoktól Budafokig. Szuhai Barbara munkanélkülivé vált idegenvezetőként – évtizede írt blogján, majd városi sétáin és most már ebben a könyvben is – olyasmit csinált, amit mások nem, pedig pofonegyszerű: lépjünk be látszólag érdektelen utcákban látszólag semmitmondó kapukon, és álmélkodjunk. Hol alig ismert építészek lépcsőházain, hol csak belülről látható üvegablakokon, hol a híres vagy nem híres lakók elképesztő élettörténetein. Mesélő házak. Egyesével is elbűvölőek, de így együtt, csokorban mindennél jobban bizonyítják: egy város eleven életénél nincs izgalmasabb, tán még bérlet se kell hozzá, a csodák itt vannak tőlünk két lépésnyire, csak legyen, aki rájuk nyitja azt a kaput. Kedves olvasók, tárva-nyitva minden, tessék befáradni! Saly Noémi Pesten, vagyis Budán születtem, itt éltem világéletemben. Bárhol járok, szeretett szülővárosomban vagy vidéken, de külföldön is, épített környezetünk, különösen a második világháború előtti időkből megmaradt házak romokban is megrázó szépsége, kidolgozottsága vonz. Nyomozom a múltat, az elfeledett történeteket, régi tulajdonosok, romos falak meséit; csodálattal töltenek el egy rég letűnt kor itt felejtett tanúi. A régi házak csodálója vagyok, amióta az eszemet tudom. Ez az elemi vonzalom vitt a szakmám felé is: több mint huszonöt éve mesélem Budapest és a magyar vidék történetét, eredetét és jelenét az idelátogató érdeklődőknek, leginkább angolul, de újabban magyar nyelven is. Idegenvezető vagyok már sok-sok éve – változatlan lelkesedéssel. A munkám a hobbim, és a hobbim a munkám. Az építészettörténet színt visz a napi rutinba, örömet a mindennapokba. Minden ház egy ajándék, látványuk ünnep, történetük élmény, megosztásuk megtiszteltetés. Tíz éve járom a várost kíváncsi szemmel. Nyitott kapukon osonok be, fényképezem, majd irány a levéltár, a könyvtár. Eddig blogomon, illetve más, elektronikus kiadványokban gyűjtöttem az így született történeteket, városi sétákon meséltem a kikutatott históriákat. Most egy szép képeskönyvet tartanak kezükben: ez a Mesélő Házak, fogadják szeretettel! Szuhai Barbara