„Hubert, a vadászmanó hirtelen felébredt és körbenézett. Nem hallott semmi gyanús neszt, úgy tűnt, hogy odakint minden rendben van, de már régen nem járt itthon. A házban lakó fiatalok meg azt sem tudják, hogy itt, a kemence alatt neki egy szépen berendezett lakása áll. Főtt is emiatt Hubert feje, mert a fiatalember nagy vadász volt, és ügyesen kell járnia, mert bizony egy vadász másképpen gondolkodik, és olyan jelekből is tud olvasni, amelyeket más hétköznapi ember észre sem vesz. Tudta, előbb-utóbb találkozni fognak. Nagyot is sóhajtott emiatt. A régieket nagyon szerette, s bár bizalmatlan volt, abban maradt magával a manó, hogy még nem jött el az idő! Hiszen minden manónak van egy-egy ember barátja, s ha jobban szemügyre veszi Hubert ezt az embert, hát mégiscsak abból a fajtából való. S ha a nagyszülőkkel jóban volt, hát majd megbarátkozik vele is – reménykedett. Sajnos nem volt éppen barátkozós fajta ő maga sem!”