Az Ördöggolyó, amely korábban fogságban tartott, majd fogságom kínjainak megfogalmazásával ajándékként némi szabadság érzettel töltött el, most megint más irányt vett: a szabadság kiterjesztésével a teljes megszabadulás lehetőségével kecsegtet. Az Ördöggolyó - egyszemélyes magánzárkám - a kiút lehetőségét mutatta meg: ne csak magamra figyeljek, ne az engem polipkarként szorító személyi-társadalmi elvárások, kötelezettségek gúzsát vegyem észre, vegyem magamra, hanem érezzem erejét a szűkebb és tágabb környezet szeretetének, gyengeségeim esetén segítségnyújtásának. A kifelé mozdulás ebben a második kötetben, az Ajándékban észrevehetően elindult, de az apró lépéseket még csak a magánzárka területén tettem meg. Most, a környezet unszolására, az ablakon kinézve, vonzó látványok, élmények, tennivalók csábítottak kifelé, és - még ha nem voltak is teljességükben örömet szerzők - annyi erejük volt, hogy közelebb hívjanak, érintésre, tettre csábítsanak. Ezek az új élmények csaknem mind közösségben szerzett érzések, vonzalmak, amelyek segítségével jobban értettem magamat és a korábban bennem vihart kavaró eseményeket. Segítségükkel egyre inkább a csorbítatlan világ részének éreztem magam. És ha része lettem valaminek, bekerültem egy számomra alig ismertbe, kiléphetek az Ördöggolyóból, egyszemélyes magánzárkámból, és befogadhatom a világot. Azt azonban tudom: annyira nem távolodhatom el soha, hogy ne érezzem a hajdani szorongásokat, a magány csöndjének rémületét. Nem tudok teljesen kilépni az Ördöggolyóból, hiszen az én teremtményem - mindig emlékezni fogok teremtésének világra hozó, kínzó szükségszerűségére.