Ittam tovább, megittam őket, elittam Őt is, majd végül magamat. S még mindig ittam, remegve, fájva… Hány pohár, hány csepp van még hátra? Megittam lelkifurdalásomat s annak hiányát, ittam a múltat s a jövőnket, ittam zenét és nőket, anyát, apát, számtant és elhalt cimborákat. Mikor lesz végre vége, lesz ennek vége valaha? Lehet, hogy már nem tart soká, ott leszel majd velem?… Ha volna egy út, egy kiút, akárhova; egy kéz, ha megragadnám, szelíd könyörtelenséggel belém kulcsolna és talán leállna bennem valami… Te hogy csináltad? Álmomban volt egy kéz, de nem felém nyúlt – egy pohár felé… Lucskos volt minden, remegő… Van egy hatalmas, nagy Erő? Ad még egy utolsó esélyt? Csak ma van. A mai nap.
