Székely Csaba az egyik legeredetibb hangú drámaíró a mai magyar drámairodalomban. Nyelve, mondatfűzése jól fölismerhető, kimunkált, élvezetes, azonnal fölismerhető. Mindemellett az itt olvasható - régebbi és új - darabokból az is kitűnik, mennyire változatos, sokszínű. Másképp szólalnak meg a Bányavidék-trilógia világvégi falujának lakói, és megint másképp a város sivatagában egymást kereső-kergető emberek (A Homokszörny) vagy a mindenhol idegen homoszexuális férfiak és nők (Öröm és boldogság). De talán a legerősebb szólam ebben a kötetben a gyermekhangoké: a csökkent szellemi képességekkel bíró Róberté (Szeretik a banánt, elvtársak?), aki felnőttként is egy gyerek naiv egyszerűségével érzékeli maga körül a világ (és a politikai rendszer) változását. Vagy a világ abszurd kegyetlenségét rendként megélő Lizáé (Semmit se bánok), aki a testében hordozza egy megdőlt, ám romjaiban is továbbélő diktatúra bűneit. De gyerekeket hallunk az óvodai körhintán is beszélgetni (Idegenek), amint a szüleiktől eltanult szólamokkal védik a... mit is? Amit "atyáik építettek"? Vagy - mint Ivánék a bezárt bánya fölött - a "hagyományokat"? A gyerekhangok mögött ott nyögnek, ordítanak, parancsolnak, káromkodnak a sokszor láthatatlanul is jelenlévő, meghalni nem tudó, mindent uraló, felnőtt gyerekeik életét is megnyomorító apák. De ha jól figyelünk, meghallhatjuk a nyüszítésüket is, a félelem és féltés hangját, a pusztító rettegését, ami terméketlen sivataggá változtatja maga körül az egész világot.