Szabó Gergely verseiben van valami nyugtalanító. Úgy tesz egymás mellé képeket, szavakat, ahogy nem szokás, mégis van benne valami belső kohézió, összefüggésrendszer, amit egy-egy pillanatra megmutat, aztán megint eltűnik vele a szavak, képek sűrűjében. Beteg? Szerelmes? Vallásos? Szorongó?
Mindegyik és egyik sem: költő. Sokszor használja a személytelen igealakot: „odavágyni a lét szélére telepített létra fokára” – ezzel lebegteti, hogy tényleírás ez vagy felszólítás vagy filozófiai tétel. Szabó versnyelve roppant kézzelfogható – gondolná az ember, aztán folyton azt tapasztalja, hogy szétpereg, kicsúszik a kezünkből, mint maga a lét. Megszólít valakit, nem bársonyos-édes szavakkal, hanem tartózkodón vagy durván, de mindig meghökkentően: „de csak téged bőgetlek minden este” – írja a motorokról áttérve az alattomos című versben.
Rég olvastam ilyen szép szerelmes verset. Nyugtalanító, mint az egész kötet. Nádasdy Ádám