Nehéz nagyobb közhelyet találni, mint hogy a szülők szeretik a gyermekeiket és szeretnék, ha boldog és elégedett felnőtt válna belőlük. Ám kérdezzük meg, az, hogy szeretjük őket és a legjobb jövőt kívánjuk nekik, vajon azt jelenti-e, hogy hagyjuk, gyermekünk a „saját feje után menjen”, azaz a saját hajlamait és ösztöneit követve haladjon előre (néha pedig hátra), vagy szülőként azt gondoljuk, nagyon is tudjuk, hogy a gyermekünknek mire van szüksége és mindent megteszünk, hogy az általunk kijelölt úton haladjon. A kötet bemutatja, hogy a környezet, amelyben a szu¨lők gyermekeket nevelnek, milyen hatással van a szu¨lői döntéshozatalra. Megváltoztak a gazdasági ösztönzők, legfőképpen a gazdasági egyenlőtlenségek megnövekedése miatt: a gyermeknevelésnek tehát tétje van, de miért lett ez a tét nagyobb, mint korábban volt? Mi az oka annak, hogy a fejlett országokban a szülők manapság sokkal több időt, energiát és pénzt fordítanak a gyermekeik nevelésére – a gyermeknevelés intenzívebbé vált –, mint pár évtizeddel korábban, amikor a társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek voltak, nem utolsósorban a „gondoskodó államnak” köszönhetően. M. Doepke és F. Zilibotti a közgazdaságtan eszköztárát felhasználva, de a történeti-kulturális tényezők szerepét egyáltalán nem tagadva keresi a válaszokat ezekre a kérdésekre. Átfogó képet adnak arról, milyen szerepet játszanak a jelenkor kapitalizmusát jellemző növekvő társadalmi egyenlőtlenségek a szülői attitűdök megváltozásában, és hogy a szülői attitűdök megváltozása miként hat visszafelé, felerősítve a társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindez jól láthatóan a társadalmi mobilitás lelassulásához vezet annak összes ismert negatív következményével. Talán mondani sem kell, hogy a szerzők következtetései mennyire fontosak a mai magyar társadalomra nézve is.