A 70-es évek végének Magyarországa mozdulatlan világnak tűnt. Ki így, ki úgy alkalmazkodott a rendszerhez, amely az emberi élet mértékeivel mérve öröknek tűnt. Ma már azonban élesen rajzolódnak ki azok a repedések, amelyek végül is a szocializmus összeomlásához vezettek. A könyv – amely A Katona és kora. A kezdetek ikerkötete – ezeket a rajzolatokat követi.
A kor egyik főszereplője, Aczél György színes, magabiztos előadásokban ecsetelte, hogy miért jó a szocializmusban élni. De fogalmazásmódja tele van ellentmondásokkal, amelyek a hol határozottabban, hol alig leplezett hazugságaira is ráirányítják a figyelmet. Közben színre lépett a kor kulturális életének másik „főszereplője”, Pozsgay Imre is, aki másfajta hatalmi technikákat gyakorolva kereste a politikai érvényesülés útját. Aczélnak és Pozsgaynak a színfalak mögött zajló konfliktusai tovább mélyítették a repedéseket a rendszeren. És még hektikusabbá tették az egyébként sem elvek irányította kultúrpolitikát.
De ennek a könyvnek nem a kultúrpolitikusok az igazi főszereplői, hanem azok a művészek, sportolók, mindennapi emberek, akik a maguk módján mind azt kutatták, miképp lehet létezni a rendszerben. A belenyugvás és az alkalmazkodás mellett a lázadás is számtalan arcát mutatja. A cinizmus vagy a konformizmus lázadása mellett megjelent a minőség lázadása is. Egy teljességgel átpolitizált, ezért apolitikusságra szoktató korban talán ez a legérvényesebb magatartás, filmeket, könyveket, színházi előadásokat felidézve ez tűnik a legmaradandóbbnak a korból. Ezt találjuk Székely Gábor, Kósa Ferenc, Ascher Tamás, Gaál István, Simonffy András, Fodor Tamás és mások munkáiban.
A könyv számtalan története, sokféle felbukkanó alakja leginkább azt a kérdést ismételgeti: lehet-e autonóm módon létezni? És hogy valóban csak a tagadás lehet-e az értelmiség egyetlen válasza a korra?
