A 19. század első felének bútorművészete több mint egy évszázada töretlen közkedveltségnek örvend hazánkban és általában a kontinensen. Érdekes módon az 1850 utáni fél évszázad a biedermeierben még egy szellemi posványnak tekintett korszak elkorcsosult bútorstílusát látta. A historizmus azon bútorokat preferálta, amelyeket történeti előképek, esetleg az ekkor alakult iparművészeti múzeumokba begyűjtött emlékek alapján építészek terveztek. A 20. század hajnalán az ébredező modern művészet a biedermeierben saját előképére ismert, és mint utolsó „igazi” bútorstílust, amely még nem a történeti motívumok önkényes eklektikájával, hanem szabad fantáziával, a funkció és az asztalosszakma szabályai szerint alkotott új formákat, visszahelyezte jogaiba. Azt az „őszinte” stílust látták benne, amely még nem a „parvenü liberális” polgárság úrhatnámságának, az urak lakberendezésére kacsintgató stílusa volt. Magyarországon a reformkor, a „táblabíró kor” lakáskultúráját a két világháború között emelték piedesztálra, a magyar biedermeier ekkor szinte a nemzeti bútorstílus státuszát nyerte el. Az 1930-as évek modernista esztétikája ugyancsak elismerte a biedermeiert, és magát ebből eredeztette. Paradox módon a II. világháború után is megőrizte pozícióját a biedermeier: előbb mint a neobarokk kívánatosan józan ellentéte, illetve  a szocialista realizmus által kitüntetett magyar klasszicizmus lakberendezési stílusa, utóbb – az 1960-as években – mint a felvilágosodás szülötte, a ráció és a haladás stílusa élvezett elismerést. E napjainkig népszerű és keresett stílusok történetének kutatása során az 1980-as évektől vált világossá, hogy a 18. század végén az ész korszaka, a felvilágosodás ugyan valóban komoly változást idézett elő az uralkodó lakberendezési stílusokban, de ennek diktálója nem a polgárság, hanem továbbra is az arisztokrácia, és a leggazdagabb társadalmi rétegek voltak. Polgárinak csak annyiban tekinthetők a 19. század első felének bútorstílusai, amennyiben a korábbi idők földesúri és szerzetes asztalosai után immár a városokban céhekbe tömörült polgári asztalosok lettek a legjelentősebb előállítói és formálói a bútorművességnek. Kötetünk e napjainkig népszerű és széles körben keresett stílusok sokarcúságát és váltakozását, valamint eredetét és elterjedési útját mutatja be kiemelkedő bútorok, órák, zongorák valamint rajzok segítségével. Az 1998-ban alapított OCTOGON architecture&design az építészet, belsőépítészet és tárgykultúra kiemelkedő alkotásait, meghatározó személyiségeit, a nemzetközi építész világ sztárjait mutatja be, szakmailag felkészült újságírók tollából, közérthető nyelven. Az empire és biedermeier bútorművészet Magyarországon című könyvről 2012. júliusában egy méltató cikk jelent meg Vadas József tollából, amelyet itt olvashatnak: Rostás Péter korábbi könyve, a Schmidt-bútorgyár történetét feldolgozó Mágnások lakberendezoje valóságos szakmai revelációt keltett, iparmuvészetrol ilyen kiváló muvészettörténeti munkát magyar szerzotol régen nem olvashattunk. Új munkája – noha összehasonlíthatatlanul szerényebb vállalkozás – változatlan erényekrol tanúskodik. A Kiscelli Múzeum igazgatója világos szerkezetbe rendezi mindazon ismereteit, amelyeket a kiadvány címében rögzített témában kutatóként szerzett. Nem folyamatos történetet rekonstruál, hanem tárgyilagos kisesszékben mutatja be az empire és a biedermeier magyarországi jelentkezésének legfontosabb tárgyi emlékeit, amelyek között a bútorok dominálnak, de akad közöttük tervrajz, óra, textília és enteriorkép is. Egzaktsága mögött igazi filológus rejlik: nem elégszik meg a közgyujtemények ismert darabjaival; szép számmal válogatott kötetébe egyházi használatban, illetve magántulajdonban levo olyan munkákat is, amelyek felfedezésnek tekinthetok. Alapos muvészettörténészi búvárkodásának eredményeiként hirdetik a táblabíró világ kézmuves iparmuvészetének kvalitásait. S mindezekrol a készítoikre vonatkozó alapveto információkat is feltárta és közreadja. Noha nem monográfiáról van szó, inkább valamiféle – a két stílust bemutató – képes muvészeti kalauzról, Rostás Péter koncepcióval is eloáll. Pontosabban új értelmezéssel. A korábbi vélekedés szerint „a biedermeier stílus a polgárságé volt”, holott az emlékanyag arról tanúskodik, hogy „kiindulópontja … a császári udvar, illetve a fonemesi réteg lakáskultúrája volt.” Itt érdemes megállnunk. Már az Albertinában 2007-ben rendezett nagy biedermeier kiállítás jelezte, és a jelen könyv számos darabja szintén bizonyítja, hogy az arisztokrácia valóban komoly szerepet játszott a kor új stílusa – a biedermeier – felkarolásában. De ez még nem jelenti azt, hogy az általa is vállalt irányzat mögött ne a feltörekvo polgári osztály igényei és eszméi rejlenének. Mint ahogy száz évvel késobb a széles társadalmi rétegek gondjaira reflektáló funkcionalista építészet szépségére meg majd a polgári értelmiség lesz fogékony.) De ne legyünk telhetetlenek. Örüljünk a szép és igényes kiadványnak. Különösen azok után, hogy a magyar biedermeierrol a Corvina Kiadónál tavaly napvilágot látott könyv viszonylag röviden szól a kor iparmuvészetérol.