Szörnyek riogatnak a filmekben, a rajzfilmekben, és persze a könyvekben is. Azt hinnénk, új keletű divat ez, pedig dehogy. A szörnyek egyidősek az emberiséggel. Mi találtuk ki őket. Minden kultúrának saját hiedelemvilága van, istenekkel, hősökkel, démonokkal és szörnyekkel. A legváltozatosabb formájú és lelkületű szörnyek népesítik be a görög mitológiát, de ott tanyáznak az egyiptomiban, a germánban vagy akár az aztékban is. A Móra kiadó Regék és mondák sorozatához illeszkedő Szörnyek könyve ókori falfestményeket és mozaikokat idéző rajzaival most a görög hitvilág ismert és kevésbé ismert szörnyeit kelti életre. Az olvasó a képeken megidézett szörnyek mitológiai rokonságáról és „viselt dolgairól” is olvashat. Felbukkan a rémisztő, három fejű Kerberosz, a félelmetes Szkülla és Kharübdisz, de megjelennek a jóakaratú, vagy legalábbis kevésbé gonosz lények is: Kheirón, az istenek gyermekeinek nevelője, a hamvaiból újjáéledő főnix vagy az istenek szárnyas paripája, Pegaszosz. Az izgalmas mitológiai történetek és rajzok egészen bizonyosan felkeltik a 8-10 éves korosztály érdeklődését a görög történelem és hitvilág iránt.
Olvass bele! Részlet a műből:
(...) Niké mindig szájtátva hallgatta nagyapja történeteit a háborút és békét hozó istenekről, a szerelmes és bosszúálló istennőkről és az őket segítő vagy éppen támadó különböző szörnyekről, bestiákról. A legjobban éppen a bestiákról szólókat szerette, szinte mindennap elmeséltette őket a nagyapjával, szépen sorban (...)
Szemei izzanak, szájából tüzes láva fröcsköl, és szárnyai elsötétítik az eget. TÜPHÓN az alvilágnál is mélyebben lakozó Tartarosz, és Gaia, a Földanya fia, a legnagyobb, legerősebb és legocsmányabb szörny, amely valaha a világra jött. Csípőig ugyan ember formájú, de fejét és állát csapzott szőrzet fedi, torkából szörnyű hangok törnek elő: bikabömbölés, oroszlánüvöltés, kutyaugatás. Ujjai hegyén is kígyók nőnek, csípőtől lefelé pedig egyetlen tekergőző óriáskígyóból áll. Anyja arra szánta, hogy legyőzze Zeuszt, és Tüphón valóban a világ ura lett volna, ha az istenek fejedelme rettentő küzdelemben le nem gyűri. Amikor Tüphón megtámadta a szent Olümposzt, az istenek Egyiptomba menekültek, és ott, a Nílus partján különböző állatoknak álcázták magukat. A bölcs Athénét azonban bosszantotta ez a bujkálás, és nem volt hajlandó rejtőzködni. Zeuszt is megrótta gyávasága miatt, és addig-addig biztatta, míg afőisten ismét föl nem öltötte igazi alakját, és hatalmas égzengést támasztva, villámaival rohamra nem indult a szörny ellen. Hosszú-hosszú harc következett. Hol egyikük, hol másikuk kerekedett felül, Tüphón végül a Haimosz-hegyre menekült, és hatalmas sziklákat kezdett hajigálni onnan, de Zeusz a sziklákat villámaival széthasította, és azok Tüphónra visszahullva iszonyú sebeket ejtettek a szörnyön. Amikor azonban összeszedte erejét, kígyóival rabul ejtette Zeuszt, és kivágta testéből az inakat, így Zeusz mozdulni se tudott. Tüphón a nővérére, Delphüné sárkánykígyóra bízta tehetetlen ellenfele őrzését, de Hermész túljárt a szörny eszén, ellopta a rábízott inakat, visszahelyezte ura testébe, így Zeusz folytathatta a hatalmára törő bestia üldözését. Tüphón Szicília felé vette útját, de ahogy a szigetre értek, Zeusz véget vetett a küzdelemnek: óriási sziklát kapott fel, és ráhajította a szörnyre. Ebből a sziklából lett az Etna, amelyet Tüphón mindmáig megpróbál levetni magáról, így a hegy még ma is tüzet okád, csúcsáról füst kígyózik az égre. (...)