Egy temetés képeivel kezdődik a regény - az elhunyt "Akárki" a halála előtt magányosan éldegélt és festegetett: voltak, akik szerették, de nem sokan, fiai közömbösen hajítanak rögöt a sírjába, volt felesége béna karral állja végig a szertartást, a testvére szép beszédet mond. A halálról, a halál állandó közelségéről szól az egész élet, amely ebben a kis zsidó temetőben ért véget. Már az idilli gyerekkor ebben a szellemben telt: hősünk egy ékszerész fia, ügyes keze van, tehetséges képzőművész - de már ekkor, gyerekként meglegyinti a halál, amikor megműtik (és mellette talán meghal egy kisfiú, de az is lehet, hogy csak ő képzeli így), és a csodás tengerparti nyaralásokat is megzavarja időnként a még homályos, de bénító félelem a test elmúlásától. "Akárki" egy reklámügynökség grafikusa lesz, a maga módján sikeres ember - csak éppen ő is elköveti azokat a hibákat, amelyek megkeserítik az életet. Első feleségét elhagyja egy új szerelem miatt - s ezt fiai sohasem bocsátják meg neki. Aztán a másodikat is elhagyja (aki pedig tökéletes társa lehetne öreg éveire), amikor szerelmes lesz egy huszonnégy éves dán modellbe, akivel végre egészen különleges, felszabadító szexuális élményeket él át. S aztán öregkorára egyedül marad - nincs már más, csak a romló test börtönébe zárt ember szenvedése. Ebben a megrendítően szikár, keserű könyvben nem létezik semmiféle vigasz, hősünk a vallást gyermekes ostobaságnak tartja, és semmiféle magánpótszert sem talál ki helyette. A halál közeledtével sem a lélek halhatatlanságának esélye izgatja, hanem hosszasan elbeszélget a sírásóval: tudni akarja, pontosan hova kerül a teste. És semmilyen vigaszt nem nyújt Roth az olvasónak sem - talán csak közvetetten, talán csak annyival, hogy ennyi az értelme ennek a teljesen átlagos és szomorú életnek: hogy történet. könyv lett belőle. Nagyon szomorú... és nagyon szép könyv.