Pál Sándor Attila verseskönyve egy énekes-dalszerző szólólemezéhez hasonlít: különböző stílusokat és hangnemeket próbálva szólalnak meg a hol melankolikus, hol fanyar dalok, vagy éppen a monumentális hosszúversek.
A Balladáskönyvhöz hasonlóan az újabb kötet a dal mint műfaj megszólalási lehetőségeit keresi egy jellegzetesen középeurópai térben, ahol az irodalmi hagyományok olyanok, mint a ritkán látott rokonok: akikre nem tudunk nem hasonlítani, és akiktől nem tudunk nem különbözni.
