Miközben Podgorica fuldoklik a hőségben, Miomir Krstov Živković magába szívja a lepusztult temető hideg közömbösségét, amit beszitál a fenyők felől, a Goricáról érkező friss levegő. A sírok felkúsznak a hegy oldalában, egészen a rozsdás kovácsoltvas kerítésig, hegyes csúcsdíszekkel. Márványba vésett ötágú csillagok keverednek itt a keresztekkel, a cirill betűk a latin írásjelekkel, kopott sírkövek a régi művirágok maradványaival.
Kihúzom magam a széken, hogy jobban lássam, mi történik, s erre a sarokban megpillantok egy copfos kislányt, akinek a pólója alól minden ugrásnál előtűnik a melle széle. Bravó, kincsem! Csak így tovább. Hopp… Hopp… Köszönöm neked, hogy ilyen értékes, boldog pillanatokat teremtesz Miomir KrstoŽivkovićnak. A lemez pont akkor kezdett ugrálni, amikor Michael Stipeazt énekelte, hogy Every whisper of every waking hour I’m choosingmy confessions. Majd a choosing my confessions pontosan huszonhétszer ismétlődött meg. Pincér, adj annak az embernek még ab-ból, amit iszik, mondtam a DJ-re mutatva. A srác rájött, hogy Stipeszavainak őrült ismételgetése teljes eksztázist vált ki a tinikből és nemhogy leállította volna a bulit, hanem még a hangerőt is teljesen feltekerte hozzá. A kiscsaj is úgy ugrált, mintha megveszett volna. Pontosan huszonhét alkalommal láthattam hát fiatal és érzéki mellének izgalmas villanását, kétszer pedig feltűnt a rózsaszín mellbimbója is.