Fekete bársony az ég, te meg csak nézd – írja a költő, és mire asszociálunk? Van mire asszociálnunk. És mégse gondolhatunk egy történetesen ránk terülő, történetesen fekete lepelre, dehogyis, hiszen a költő azt mondja: lássunk seregélyeket, és rajzoljuk tele az eget képversekkel! Mekkora életszeretet, micsoda életszeretet! Aztán megint mi jön? Onkológiai váróterem, temetőlátogatás, elmúló nyár, amiről nem gondoltuk volna, hogy ilyen hirtelen véget ér. Megrezzenünk. Itt nem arról van szó, hogy...? Nem, nem lehet arról szó, hiszen jön a vihar, de közben az ölünkbe bújik egy labdarózsa, mekkora életszeretet, micsoda életszeretet, miért is kéne nekünk a rosszra gondolni? Ki ne mondjuk, mire! Jó szeretni Nagy Bettit, pedig egy karmolós macska. Szeretni is úgy szeret, hogy karmol. Vállalja, kimondja, de tény: a fogai közt ereszti ki, hogy szép a világ, és csak többedszerre jövünk rá, hogy ez nem sziszegés, hanem a legnagyobb derű. Hiszen rossz a világ – és mégis, mégis, mégis jó élni, örülni, gyereket szülni, verset írni, tenni-venni, bámulni a Balatont. Nagy Bettinek az alapokon nem változtató, viszont mélyülő költészete pont azért érdekes, mert a legkevésbé sem akarja elhazudni a világ mocsokságát. Hiszen meghalunk, hiszen üvöltözünk, barmok vagyunk, hibázunk, filléres gondjaink vannak, átadó ünnepségeken tapsikolunk a gazdagok örömének. A költő itt nem haragszik, csak megállapítja: ja, ez ilyen. Aztán továbbmegy egy jobb helyre. Ahol pedig alig látni a tavat az égbe növő nyaralóktól. “A badacsonyi hegyen már nem / szüretelnek, csak fesztivált tartanak / a nem szüretelőknek” – ugyan, mi erősebb benne, a játékosság, a humor, a derű vagy a puffogás? Nagy Betti vállat von, és azt mondja: na és? Majd egyszerűen továbbmegy, tényleg továbbmegy, és fölnéz az égre. Nem hajlandó nem örülni az életnek. Aki úgy szeret, hogy annak ellenére szeret, az nagyon tud szeretni. Szálinger Balázs