Egyszer aztán egyikőnk (nem én...) megjelent közöttünk egy igazi focival. Ötös – mondta büszkén, a méretére utalva. Alig vártuk, hogy játszhassunk vele. Rúgtuk, boldogan. Nehéz volt, mint a kórság, majd leszakadt a pipaszár lábunk. Onnantól kezdve aztán vége is volt a mi futballdemokráciánknak. Látszólag maradtunk ugyan egyenlőek, de volt már közöttünk egyetlen Egyenlőbb is. A labdagazda. Attól a naptól mindig ő állította össze a csapatokat, és ő mondta meg, gól volt-e a gól, s ha igen, miért nem. Anélkül, hogy észrevettük volna, tanulni kezdtük az életet.
