A La Manche csatornán található Guernsey szigete zárt, borongós és összetett világ. Aki itt él, nehezen tudja elképzelni, hogy itt meg lehet őrizni a titkokat. Márpedig senki sem tudhatja meg, mi történt azon az éjszakán, amelyen eltűnt a tizenöt éves Catherine Rozier legjobb barátnője.
Catherine vállalni akarja a felelősséget tetteiért, de a történet, amelyet mesélni kezd, nem csak róla szól. Mások is élnek a szigeten, akik gyilkosságot úsztak meg, és Catherine úgy gondolja, ideje, hogy kiderüljön az igazság. Vagy ez csak egy magányos kamasz lázas képzelődése? Több évtizede valaki más állt a szirteken, ugyanezen a helyen. Charlie Rozier majdnem egyidős volt Catherine-nel, amikor a németek megszállták a szigetet. Charlie megbízott az egyetlen barátjában, akiben nem kellett volna. Ugyanezt a hibát követte volna el Catherine is?
A hazugságok könyve két történet szálait sodorja össze bravúrosan, a nyolcvanas években élő félárva, ragyogóan intelligens, ám sérült lelkű kamasz, és a német megszállás által megnyomorított felmenői történetét, feltárva az eltitkolt, sötét és keserű igazságokat egy családról és egy szigetről a második világháború idején.
Feldolgozható-e egy generáció történelmi traumája, vagy az szükségszerűen megnyomorítja gyermekeiket is? – többek között erre a kérdésre keresi a választ a regény, egyszerre humoros és megrendítő stílusban, virtuóz történetvezetéssel, mely még a legeslegutolsó lapokra is tartogat meglepetést az olvasó számára.
A regényt a The Guardian legjobb első könyvért járó díjára jelölték.
„Ma már tudom, hogy sose kellett volna barátkoznunk, de bizonyos dolgok el vannak rendelve, mint Shakespeare-nél es a tragédiáiban. Amikor rám talált éjszaka, ugyanezeken a szirteken, tudtam, hogy valami halálosan gyilkos dologra készül. Egy percig se hidd, hogy erőszakos fajta vagyok. Csak mert szeretek értelmetlen erőszakot nézni a tévében, ez meg nem jelenti azt, hogy gégemetsző körutakat akarok tartani (vagy hogy tudom, hogyan kell).”
„Ott kezdődött a baj, hogy a papa meghalt, és nem, nem én öltem meg, bár bevallom, gondoltam rá. Guernsey bűnös múltjának szakértője volt – ezzel a témával színültig tele volt jó néhány ládája. Tőle hallottam először, hogy a Történelem rossz szokása az ismétlés, az ő rossz szokása pedig az, hogy mindig igaza van. …Tényleg döbbenet, ahogy mindennek köze van mindenhez. De mit várnál egy ekkorka szigeten? Mi mindnyájan ismerjük egymást, vagy ami még rosszabb, mind rokonok vagyunk.
Beszélünk róla, hogy elmegyünk világot látni, de sose megyünk. Maradunk, ahol vagyunk, és újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Gyilkos vagyok, és ez nem csak az én hibám. Hibáztathatom a németeket, és hibáztathatom a szüleimet, és hibáztathatom a szüleim szüleit. Nem érted? Ha ismered a Történelmedet, az megmagyaráz mindent.
Az a helyzet, hogy gyilkos voltam már a születésem előtt.”