Mi végre vagyunk a világon? Miért teremtett bennünket az Isten? Nagy kérdés, a filozófia két-három évezred alatt se tudott rá igazán megnyugtató választ adni. Ki tudja, miért nem kérdezték meg eddig a Nápoly környéki gyerekeket. Azazhogy: mostanában végre megkérdezték. Az Én reméljük, meguszom világhírű, nálunk is közismert szerzője, az arzanói gyerekek szeretett tanítója. Most végre tudjuk: "Isten azért teremtett bennünket, hogy nyugodtan elküldhessen bennünket a paradicsomba." Ezért nyilvánvaló, hogy "Isten jól tette, hogy megteremtett bennünket". De a tízéves délolasz gyerek nem egyszerűen csak lefordítja a biblia, a hittan igazságait. Hozzáteszi a maga nem megvetendő, XX. század végi élettapasztalatát. Meghosszabbítja a jól-rosszul megemésztett történeteket, életszabályokat, hozzájuk teszi a maga morálját. Csoda-e, ha úgy gondolja, hogy a Jóisten azért egy kicsit túlzásba vitte a teremtést? Azokat talán elhagyhatta volna, akik már hajnali hatkor kezdik a gyilkolást. Ő csak tudja, hogy nemcsak az egyiptomi fáraó volt "nagy görény", az a "Szaddamhuszejn" is. S ha voltak a világon olyan "nagy benga tahók", mint Góliát, akivel talán még Rambo se bírt volna meg, meg olyanok, mint Poncius Pilátus, akit le kellett volna karatézni, abból csakis az következhet, hogy "ha Isten teremtett bennünket, az ő baja". A nemes kérdésekre olykor kancsal, illetlen válaszok érkeznek a dolgozatokban. De éppen ez a szép D'Orta újabb dolgozatgyűjteményében. Nemegyszer az az érzésünk, hogy a józan ész mond képtelennek tetsző, mulatságos, de igaz kritikát a képtelen világról.