A népszerű és nemzetközileg ismert francia író, Marcel Pagnol 1957-ben jelentette meg az Apám dicsősége című regényét egy önéletrajzi regénytetralógia (Souvenir d’enfance) első részeként. A történet, amely a XX. század elején, Provence-ban játszódik, olvasmányos és lebilincselő módon ábrázolja egy család történetét és a kis Marcel növekedését. A könyv a kisfiú szemén kersztül mutatja be a varázslatos provence-i táj, és az itt élő francia parasztok jellegzetes világát, ahol a vadásztöltény készítése, a barkácsolás, a zsíros ételek és a fűszeres borok kedvelése jellemzi a férfit. Marcelt olyan élmények érik, amilyenek másokat is: a felnőttek hazudnak neki. Azt ígérik, hogy elviszik őt a nagy vadászatra, közben mégis nélküle indulnak el hajnalban. A fiú azonban nem esik kétségbe, a vadászok után ered, ám közben eltéved, és az egész napot egy ismeretlen, bozótosokkal teli vidéken tölti. Az eligazodásban még az indiánkönyvekben tanult nyomkeresési ismeretei sem segítenek, de félelme elszáll. Mire visszatalál az ismert ösvényre, már este van, s épp megpillantja apját, aki kettős mestrelövéssel teríti le az értékes madarat, a híres királyfoglyot. Míg a vadász dicsőségéről beszélnek a környező falvakban, a mindig önmérsékelt néptanító apa a híúság bűnébe esik, s fotográfiát készíttet önmagáról vadászzsákmánya társaságában. Sok szempontból a franciák Tüskevárának tekinthető ez a mű. A regény számos népszokást ismertet, megkapóan ábrázolja a dél-francia tájat, s a régióra jellemző szokásokat és az itt élők világlátását.
Olvass bele! Részlet a műből:
(...) Ám ott maradt nekünk egy üvegben a harmadik rovarfarkas. Elhatároztam, hogy a hangyák ellen állítom ki, és e remek ötletnek hála, hamarosan elbűvölő látványosságban gyönyörködhettünk (…) Mivel a vastag üveg deformálta a szép látványosságot, a farkast pedig kényelmetlen testhelyzete akadályozta a mozgásban, feladatomnak éreztem hát, hogy levegyem az üveget. A „pregadiou” természetes testhelyzetében, behajtott fogókkal és hat lábával lefelé hullott vissza a talajra. Ám minden egyes lábának a végén négy-négy hangya csimpaszkodott, a rágójával mintegy odatapadva, miközben a kavicsos talajba kapaszkodtak. A liliputiak által ily módon legyőzött farkas nem tudott különbül mozogni, mint annak idején Gulliver. Ám közben a szabadon maradt ollóival egyenként esett neki az eleven horgonyoknak, és sorba pusztította a személyzetüket. De mielőtt még a kettévágott állatkák lehullottak volna a rágóiból, újak álltak a helyükbe, és kezdhetett mindent elölről. Eltűnődtem, mivé fejlődhet ez a helyzet, mely ekkor stabilnak látszott – úgy értem, megváltoztathatatlan körforgásnak tűnt –, mikor észrevettem, hogy a ragadozólábak reflexei már nem olyan gyorsak, és már nem is olyan gyakoriak. Ebből arra következtettem, hogy hatástalan taktikája láttán a „pregadiou” kezdi bátorságát veszíteni, és biztosan újat fog kipróbálni. És valóban, vízszintes irányú támadásai néhány perc múlva teljesen meg is szűntek. A hangyák nyomban elhagyták a tarkóját, törzsét és a hátát, ott maradt állva, mozdulatlanul, imádkozó tartású ollóival és csaknem egyenes testével azon a hat nagy, alig remegő lábán. Paul odasúgta: „Gondolkozik.” Elmélkedését kissé hosszúnak éreztem, és a hangyák eltűnése is bosszantott, hasra feküdtem hát, és ekkor felfedeztem a tragédiát. A gondolataiba mélyedt farkas hármas hegyű farka alatt a hangyák kitágították a természetes nyílást: egy sor hangya befelé ment, a másik jött kifelé, mint a karácsonyi vásárlók a nagyáruház kapuján. Mindegyikük cipelte a maga zsákmányát, szorgos gazdák módjára áthordták a „pregadiou” belső részeit.(…) Így végződtek az imádkozó sáska „szokásaival” és a „szorgos” hangyák „iparkodásával” kapcsolatos tanulmányaink. – Szegény állat! – mondta Paul. – Hogy mehetett a hasa! – Meg is érdemelte – mondtam én. – Élve megeszi a szöcskéket meg a tücsköket meg a lepkéket. Apu is megmondta, hogy ez egy farkas. Teszek rá, ha egy farkasnak megy a hasa! (...)