A családtörténetek azt is mutatják, hogy lehetett túlélni a huszadik század oly sokféle megfosztását: otthontól, hazától, családtól, munkától, emberi léttől, jogoktól, tulajdontól. Ha elvették a földet, találtak-e új talajt a talpuk alá? Ha elvették a tulajdont, az eszközeiket, mit tudtak helyettük előteremteni létfenntartásuk érdekében? Ha kizárták őket a lehetőségből, hogy képességeiket hasznosítsák, mire fordították szellemi energiáikat? Ha a büsz keségüket kikezdték, vagy emberségükben megalázták őket, tudtak-e ellenerőt mozgósítani, amivel újra építhették önmagukat, családjuk relatív biztonságát, az élethez szükséges alapokat? Sorsukkal megküzdeni vagy sorsukat emelt fővel elviselni nem volt elég, meg kellett őrizni az életkedvet, megtartani a lelkierőt és megmozgatni azokat az energiákat, amelyekkel ki lehetett kerülni a legnehezebb helyzetből is. A kutatás ideje adott: a jelen, a múlt felé tágul, miközben az ember dinamizmusa és tervei a jövőbe tartanak. A jelen nemcsak a múlttal terhes - vagy éppen attól gazdag -, hanem egyben maga a befejezetlen múlt is. Kérdés, hogy az idő folyamatában a jövő szüli-e a jelenből a múltat, vagy a múlt megy át a jelenből a jövőbe.