Napjaink képzőművészetének a bemutatását kétféle megközelítési mód jellemzi. Az egyik művészetünk perspektíváját az egyetemes irányzatokhoz való csatlakozásban látja, a másik felfogás azt hangsúlyozza, hogy a nemzeti, a regionális kifejezésmódok összességéből alakulhat csak ki az egyetemes művészet. Többé-kevésbé ez utóbbi elveket vallók véleményét osztom jómagam is, ugyanis a magyar művészet egyéni arculatát az adja, hogy bár művelői figyelemmel kísérik az új és legújabb irányzatokat, nem követik szolgamód azokat, hanem mindig igyekeznek saját, autonóm formavilágot teremteni. A továbblépés, a fejlődés zálogát tehát a jó értelemben vett regionalitásban látom, a világművészet értékeit ugyanis csak az egymástól eltérő megoldások, válaszok teljesíthetik ki.
