Politikai elemzőként és a jelen történészeként megpróbáltam megérteni és megértetni, mi irányítja világunkat, mitől lesz olyan, amilyen. De eközben kisebb-nagyobb írásokban, 1988-tól 2016-ig, napilapokban és hetilapokban, saját rovatokban azon is tépelődtem, mi vezeti az embert, aki a kertünket ássa, a bankárt, aki átlépi a gazemberség küszöbét, a titkárnőt, aki sír éjszakánként az angol nyelvlecke felett, a minisztert, aki elveszti állását, vagy az elfoglalt vezérigazgatót, aki titkárnője feljegyzéséből tudja meg, hogy jövő kedden pontban tízkor a Halállal lesz találkozója. S a gyerekekről, akik nem tudják, higgyenek-e vagy sem, értsék-e a felnőtt világot, vagy hagyják a fenébe az egészet. A láthatatlanokról és némákról, akiket csak akkor veszünk észre, ha képbe, szóba, hangba foglaljuk őket. A Tépelődés, a Hyde park, a Kentaurbeszéd címekkel megjelent rovatokban – amelyeket egyedül vagy barátaimmal közösen írtam, írok – emberekről, embereknek, emberekért születnek az írások. Üzenetek. Hangok. Mindig odafordított tekintet.