A dokumentumfilmes és játékfilmes rendezői módszerek kölcsönhatása nem újdonság, ugyanis az olasz neorealizmustól kezdődően a direct cinemán és a cinéma véritén, a Budapesti Iskolán, a csehszlovák új hullámon és a dán Dogmán keresztül egészen a napjainkban zajló román új hullámig végigvonul a filmtörténeten. A dokumentumfilm a játékfilm lelkiismereteként működik, vagyis amikor az utóbbi eltávolodik a valóságtól, az előző hatására általában létrejön egy realista irányzat, amely visszatéríti a játékfilmet a társadalmi valóság vizsgálatához. A könyvben szereplő elemzések tárgyát azon közép-kelet-európai kortárs fiatal filmrendezők munkamódszerei képezik, akik útkeresésükben, játékfilmjeik kapcsán a dokumentumfilm hagyományainak ideológiai következtetéseire, rendezői habitusaira reflektálnak.
