A regény szerzőjében – tizenkét éves gyermekként – 1956 fényeinél világosodtak meg igazán a magyar történelemnek és kultúrának a diktatúrától mindaddig pincékbe lökött, szétrugdosott nagy példázatai, eszményeinek legszebb vektorai. Mindezek kontrasztjaként vált számára egyre átláthatóbbá az az antropológiai abszurditás, amelyben 1989-ig élnie adatott. A gyermek és az igazság találkozásának nagy élményét – verseinek erre a témára vonatkozó emléktöredékeit követően – az 1998-ra elkészült A gyermekkor tündöklete című önéletrajzi regényében örökítette meg. A könyvet záró lapon ez az élmény- és felismerés-komplexum nyitja meg a gyermek valódi útját jövőjéhez: „Kik vagyunk, ha már a miérteket sem tudjuk felfogni? Alkonyodik. A novemberi égen ökölcsapás a nap. Eszembe jutnak a velem egykorú srácok, akik most halnak meg… szerelem íze nélkül szederjesedő ajakkal. És megindulok a torkolattüzek által széthasogatott város felé.” Az öntudatosodás és a romboló történelemből való szellemi kiemelkedés e gyermekarcon tükröződő vonásai miatt nevezhette Szakolczay Lajos a könyvet „a nemzedéki kiegyenesedés” kivételes alkotásának, s határozta meg a mű küldetését abban, hogy „a kommunizmus mitológiája elleni hadakozást kell átadnia figyelmeztető mementóként, jobb korok vélhetően szerencsésebb nemzedékeinek.”