Kocsis István drámáinak hősei – akár királyok, államférfiak, akár katonák, akár tudósok – önmagukat nemzetük, illetve az emberiség sorsáért legfelelősebbnek hiszik, és szeretnének méltóképpen válaszolni koruk legnagyobb kihívásaira. Összefüggésben van ez azzal is, hogy nem a hatalomnak, hanem mindig valamilyen magasztos küldetéstudatnak a megszállottai. Mindazonáltal az történik velük, ami minden igazi dáma hősével: diadalmaskodnak (és ennek a magyarázata természetesen metafizikai, hisz jutalma az örökkévalóság kiérdemlése), de győzelmüket a kortársaik nem ismerik fel, illetve nem ismerik el. Fűzzük hozzá az előbbiekhez, hogy e kötet drámái mintha igazolnák a szerző rejtélyes vallomását az ún. drámaírói szabadságról. Azt állítja ebben, hogy ezt azok számára találták ki, akik nem ismerik a történelmet. Aki viszont ismerkedni kezd a történelemtudományforrásaival (tehát nemcsak történelemkönyvekből ismeri a történelmet), az rádöbben, hogy a drámaíró képtelen olyan rendkívüli drámai helyzeteket kitalálni, mint amilyenek a forrásokban lappanganak. Akárhány példát felhozhatunk erre e drámák hősei (Széchenyi István, Bolyai János és a többiek) életéből. Csak egy baj van! Az új ezredforduló embere számára kezdenek felfoghatatlanná válni a források is. Nem meri elhinni, ami a forrásokban van?
