Kemény Zsófi versei kétféle akaratról beszélnek: függetlenedni és elszakadni - és közben valahogy mégis egymásba kapaszkodni, amikor elkerülhetetlenül megérkezik az ár. Hogy szívünkben ugyan megül a penész, de azért úton vagyunk, jövünk. Könnyezve-kacagva lépkedünk az emelkedő vízben.
Hogy lehetséges legyen az őszinteség, újra és újra ki kell szolgáltatnunk magunkat, a csalódások árán és a kudarcok ellenére is. Vakon és süketen tapogatózunk a másik után - ez maga a remény. De számíthatunk-e egymásra, mielőtt végleg elmossa az idő az utolsó esélyeket? Kemény Zsófi második verseskötete: a tehetetlenségből kinyújtott kéz.
