Nagyanyáink úgy tartották, hogy egy nő két dologért hajlandó bármit megtenni: azért, hogy legyen gyermeke, és azért, hogy ne. Az elmúlt fél év században a tudomány számos megoldást fejlesztett mindkét „problémára”, amelyeket felmenőinknek nem biztosított a természet. De amikor azt gondoljuk, hogy a tudomány „fejlődése” csak előre visz, és a biológiaiakkal együtt megoldja a társadalmi problémákat is, akkor nem veszünk tudomást arról, hogy az iparivá váló megoldások újabb és újabb, gyakran még nagyobb problémákat idéznek elő, kiváltképp, ha a morális, etikai vagy akár a biológiai szempontok háttérbe szorulnak. A Szemünk fényei egy olyan aspektust emel ki, amely eddig szinte egyáltalán nem kapott figyelmet: a gyermekek érintettségét „a felnőttek ügyeiben”. Globális szintű szemléletváltásra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a felnőttek önző, énközpontú megközelítése helyett a gyermekek szem pontjai érvényesüljenek, legyen szó a válás miatt felbomló családokról, az azonos nemű párok gyermekvállalásáról, a mesterséges megtermékenyítés különféle formáiról vagy a béranyaság és az örökbefogadás egyre inkább iparszerűvé váló mechanizmusairól. A szerzők szerint a házasság intézménye képes a leginkább arra, hogy megvédje a gyermekeket az anya vagy apa nélküli gyermekkortól és az életre szóló sérülésektől. A felnőtt társadalom tagjainak magánemberként és döntéshozóként is felelősségük, hogy a felnövekvő generációk részesüljenek abban a védelemben és biztonságban, amelyet kizárólag a teljes család képes nyújtani számukra.