A 20. század derekán, majd második felének elején a világnak ezen a közép-kelet-európai részén volt egy jókora tömegnyi ember, akik eleinte nagyon igyekeztek alkalmazkodni a rendhez, aztán valamiért meghasonultak, s a kezdetben villódzó fény, mely a tekintetükből áradt, mindössze arra volt jó, hogy később még szembetűnőbb legyen, amint fokozatosan vagy hihetetlen gyorsasággal kihuny a szemük ragyogása. Közéjük tartozott Kormos Albert is, akihez a kor történetei véletlenül vagy kevésbé véletlenül kötődnek, s aki köré, de inkább akire e történetek hordalékai, piszkai lerakódtak. Vele is az történik élete során, ami sokakkal, akik abban a korban és ott éltek, annyi különbséggel, hogy ő néha tudja, minek részese, néha éppen csak megsejti, de legtöbbször fogalma sincs róla. Ezért aztán – bár amúgy megbecsült ember, a tudása, a szorgalma érték, s ő emberi természetéből fakadóan mindent meg is tesz, hogy a megbecsülést, a tudást, a szorgalmat javakra váltsa, újabb meg újabb bizonyítékokat mutatva fel arra, hogy nem élt hiába – semmivel nem, vagy alig befolyásolja saját sorsának alakulását. És amikor közel az ötvenhez, egy emberélet szempontjából rövidke idő alatt a saját rendje is felborul, ereje fogytán úgy érzi, minden elmúlt, ami szép volt. Magába zárkozik, és a szinte folytonos álmatlanság napjai, hetei, hónapjai alatt állandóan a külső okokat kutatja, míg fel nem vetődik benne, hogy az okot talán önmagában kellene keresnie.