Amikor már úgy tűnt, a világ örökre a diszkózene mocsarába süllyed, a Los Angelesben, valamint San Francisco környékén megalakuló bandáknak köszönhetően a ’80-as évek elején kialakult a heavy metal egy újszerű formája, amelyben a power metal, a black metal, valamint a hardcore punk agresszívebb formái és jellemzői elegyedtek. A zene gyors volt és kegyetlen, a bonyolult gitár-riffek pengeként hasítottak, a muzsikusok halálos precizitással játszottak, az ének durva és minden lírától mentes volt, az általában nem túl hosszú dalokon belül pedig több tempóváltásra is sor kerülhetett. A dalszövegekben előtérbe kerültek az agresszív, véres témák (háború, magány, őrület, gyilkosság, öngyilkosság), a romantika és humor szinte teljes mértékben hiányzott belőlük. Az új, később thrashnek nevezett irányzat sokak szerint akkor született meg, amikor megalakultak a "nagy négyes"-t alkotó csapatok: a Metallica, a Megadeth, az Anthrax és persze könyvünk főszereplője, a Slayer, amely mindvégig, és azóta is hű maradt a műfaj eredeti stílusjegyeihez. "Mint minden fontos albumban, a Reign In Bloodban is van ťvalamiŤ. Ez a valami a teljes mértékben új, zsigereket megrengető hangzás, a riffek sebessége és fáradhatatlansága, Araya sátánian lendületes éneke, amely szinte darabokat hasít ki a levegőből; Lombardo dobjának embertelen erőssége és precizitása; a balsejtelmű, fenyegető dalszövegek; az ikonikus, félelmetes lemezborító; a tabuk döntögetésének sokkoló érzete, amely például akkor jelenik meg, amikor szóba kerül a holokauszt. Az érzet, hogy az album az örök ťmostŤ-ról szól; az érzet, hogy a világ fehéren izzó szívében jelen van egy mag, amelyet a korrupció, a gonoszság, a betegség alkot – a meggyőződés, hogy ezt a lemezt, ilyen zenéket nem kellene meghallgatnod..."
