A megelőző évszázad rendkívüli mértékben kitágította az ember időélményét, és közvetlen közelbe hozta a Föld egymástól távol eső pontjainak kultúráját. Az idő- és hagyomány-nyitogató tapasztalatokat magába oldó szemléleti átalakítás az irodalomban és tudományában is lezajlott. Jánosi Zoltán e könyvének írásai arra mutatnak rá, hogy a népi és a primitív művészet barbár művei hogyan képesek ösztönzéseket adni XX. századi irodalmunknak is. Ahogyan Bartók valósította meg az ősi és a modern, a keleti és a nyugati, a lokális és a globális egységet, a század során hasonló folyamatok zajlottak a magyar prózában, lírában és részben a drámában, valamint az irodalomelméleti gondolkodásban is. A könyvben az előző kutatásokat folytatva elsősorban a XX. századi magyar irodalom társadalomelemző modelljeibe ágyazódó antropológiai orientáció kap hangsúlyt, vagy jelenik meg önértékként is a nemzeti sorsot analizáló szemléleti ív. A szerző esszéken (jajgató paradigmák) és kritikákon (Virágot őrlő malom) keresztül fogja át irodalmunk e törekvéseit a múlt század és a jelen számos jelentős alkotója, többek között Krúdy Gyula, József Attila, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Sütő András, Nagy László, Szécsi Margit, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Szilágyi Domokos, Csoóri Sándor, Lázár Ervin, Ágh István, Szőcs Géza műveiben és az irodalomtörténeti értelmezés dokumentumaiban.
