"Tulajdonképpen egyfolytában csomagoltunk. Ott hevertek a bőröndjeink az ágy alatt, a szekrény tetején, a szűk folyosón. A bőröndjeink. Vászonból, sötétbarna kartonból, kopott disznóbőrből. Szíjakkal kötöztük át őket, mert súlyosak voltak, tele voltak tömve mindig, és sok viszontagságot kellett kiállniuk. Ha anyám belehajolt valamelyik bőrönd mélységes torkába, akkor már tudtam, hogy eljött az idő. Ahogy elsüllyesztett és gépiesen kisimított egy-egy ruhadarabot, egyre inkább elsiklott, egyre inkább valami megfoghatatlan máshollá változott a jelen, többé már nem volt itt az itt. Ott álltam mellette, és úgyszólván saját magam mellett. A legfurcsább az volt, hogy milyen hamar elvalótlanodott a bőrönd körül minden: az ágy, amelyen hevert, a falak, az imént még meghitt szoba."
